Vén botommal a kezemben
Ifjúságom útjait keresem.
Hiányzik testemből a lelkem,
Csak az életem hideg falát leltem.

A kolduló őszben vértelen szívem már dér,
Megsárgult faleveleket hord a szél.
Csendes kis szobámban eltűnődöm,
Hogy az életem mennyit ér.

Elfáradt a folyó, elfáradtam én is.
Elsodorta álmaimat a fenti magas eget nézem,
Áttündököl még a Nap
Ősz fejemre a lombos ágon.

Kalapomat megemelem,
Nyomtalanul eltűnt az ifjúságom.

Gyémánt, elhangzott szó,
Ígér szépet, tudja, mi a jó.
Lassú, könyörtelen ez a világ!
Sötét, kimondott szóhibák.

Lángoló, kemény szavak,
Emelhet közénk magas falat.
Kirekesztett szenvedés ez a világ,
Értelmetlen hozhat újabb vitát.

Furcsa ízű ez az élet,
Így telnek el napok, ezer évek.
Megfáradtan ülhetünk a székre,
Megpihenni volna már jó végre.

Csak egy egyszerű hétköznapi ember vagyok,
Kit kergetnek a vágyak, hol kicsik, hol nagyok.
Ha sétálok a Tarna-part peremén,
Eszembe jut megannyi szép emlék.
Egyedül kószálok, utamon madarak kísérnek,
Lelkemből a bánatok lassan kiégnek.
Te vagy velem a magányban, múló idő,
Ki társként mindig mellém szegülő.

Elillantak a csókízű nyári éjszakák,
Elhervadt szívemben minden rózsaszál.
Ifjúságom szép emlékein elmerengek,
Szép lányok arcai előttem megjelennek.
De mindez eltűnt már a múló végtelen időben.
Csak egy hétköznapi, magányos
Cigány ember vagyok,
De ha verset írok, akkor magasra emelnek égi angyalok.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2019. március 30.

A Tarna-parton sétálok egymagamban,
Szívemben tombol, zúg a hóvihar!
Sóhajom száll fel a magas égre,
könnyezik szívem, s velem sír a táj.
Mert ez a cudar élet kemény, levadássza népem!
Ajándékcsókjában keserű a nyár.

Tarna partján sétálok bús magányomban
Ködös reggelen, hószínű bánatomban.
A világon nincs szebb az én magyar hazámnál!
S mit érek én költőként a Tarna parti tájakon.
A magas Mátrát nézem, s elvakít a hó.

Elmerengek múltunk szép emlékén,
Hol árván maradt, szél-tépett tanyákon
Cigányainkkal tanyáztam rég.
Tábortüzeinknél szép, barna lányok táncot jártak,
Hegedű és bőgő hangja bezengi a kies tájat.
S én sétálok egyedül a falum peremén.

Magyar földön
álmos koldus vihart guberál.
Letargikus erővel söpri a kapott életeket,
hordja messzire a csapodár faleveleket.

Barbár nászéjszakán
valahol megszólal búsan egy hegedű.
Varjak gubbasztanak kinn a magas fákon,
s a jeges szél fúj át a kies pusztaságban.

A nincstelenség sóvárgó vággyal
pásztázza végig a még élhető kis falut.
Üres templomunk békés csendjén
melankolikus harang szól.

Itt bizony életek tűntek el,
ki tehette, messzire elvándorolt!
Ősi falum már rég mások lakják,
új bíbor színezettel spidez az álmatlanság sötét éje.

Zengő versem regös ének,
kiábrándult, mulandó itt az élet.
Árpád vére lázadó, pogány hada,
az ősmagyarnak már itt nincsen szava.