Idő 
Értékelés 
Értékelés Fordította Kovács Iván
Ismered-e a tájat hol citromfák virágoznak,
És sötét lombok közt narancsok illatoznak?
Hol a kék ég alatt fúj egy enyhe szél,
És halkan a mirtusz, magasra nő babér?
Jól ismered? Ott!
Ott veled, galambom,
Osszuk meg kalandom.
Ismered-e a házat melynek tetőjét oszlopok tartják fel?
Ragyog a terme s minden szoba csillog gyönyöreivel,
Hol márvány szobrok szomorúan rám merednek:
Szegény kis gyermekem, veled mit is tettek?
Jól ismered? Ott!
Ott, veled, kedves gyámom,
A választ megtalálom.
Ismered-e a felhős és meredek hegységet
Hol ködben az öszvér is majdnem eltéved?
Barlang mélyén sárkány neveli utódját,
A zuhanó vízesés mossa merev sziklát.
Jól ismered? Ott!
Utunk arra vezet!
Atyám, ott találjuk az igaz feleletet.
Ismered-e a tájat hol citromfák virágoznak,
És sötét lombok közt narancsok illatoznak?
Hol a kék ég alatt fúj egy enyhe szél,
És halkan a mirtusz, magasra nő babér?
Jól ismered? Ott!
Ott veled, galambom,
Osszuk meg kalandom.
Ismered-e a házat melynek tetőjét oszlopok tartják fel?
Ragyog a terme s minden szoba csillog gyönyöreivel,
Hol márvány szobrok szomorúan rám merednek:
Szegény kis gyermekem, veled mit is tettek?
Jól ismered? Ott!
Ott, veled, kedves gyámom,
A választ megtalálom.
Ismered-e a felhős és meredek hegységet
Hol ködben az öszvér is majdnem eltéved?
Barlang mélyén sárkány neveli utódját,
A zuhanó vízesés mossa merev sziklát.
Jól ismered? Ott!
Utunk arra vezet!
Atyám, ott találjuk az igaz feleletet.
Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
Láttad nagy királyok rút bukását.
Szende szüzek erényének romlását.
Hallottál csatatéren halálsikolyt.
Hullámzó hangzavarban csendes tébolyt.
Nagy, büszke bérced méltósággal áll itt.
Világnak búja, derűje nem csábít.
Csak vihar tépázza meg a hegytetőt,
mely csókod lehelte éggel egybenőtt.
Látni fogod még jövő szenvedését.
Még szunnyadó, új hitek ébredését.
Sírásra fakaszt majd búnak emléke,
mely hegyoldalról patakként árad le.
Látni fogsz te még szépet, felemelőt.
Vidám aratókkal teli búzamezőt.
Szerelmes dalt éneklő deli legényt.
Magas, büszke bércekről írt költeményt.
Szende szüzek erényének romlását.
Hallottál csatatéren halálsikolyt.
Hullámzó hangzavarban csendes tébolyt.
Nagy, büszke bérced méltósággal áll itt.
Világnak búja, derűje nem csábít.
Csak vihar tépázza meg a hegytetőt,
mely csókod lehelte éggel egybenőtt.
Látni fogod még jövő szenvedését.
Még szunnyadó, új hitek ébredését.
Sírásra fakaszt majd búnak emléke,
mely hegyoldalról patakként árad le.
Látni fogsz te még szépet, felemelőt.
Vidám aratókkal teli búzamezőt.
Szerelmes dalt éneklő deli legényt.
Magas, büszke bércekről írt költeményt.
Bíbor dallamot játszik az égi fényorgona…
Ahogy esteledik, hallik éj haragos szava.
Mint hegedűn, dallamot játszik a szél a villanydróton,
Ósdi trükk, amikor közeledik… ott ül vihartrónon.
Bíborba burkozó estét, esdő, sírva remegő hangja kíséri,
Titokban megígérne mindent, de már csepegő esőség kíséri.
Már ázok, felettem az eget súlyra rajzolt felhők borítják,
A hullámban támadó szélrohamok, drótot nyivákoltatják,
Felhők szemből- támadva jönnek és már ránk is telepedtek,
Bíborfény nézi, felhők mennyire eljellemtelenedtek.
A fény még arrafelé, magasban... barika felhő-nyájat festegetnek,
Ami nagyon jóra sikerült és nagy élmény, szépség, bámuló szemeknek.
Én is nézem ezt a kivételes szépséget, közben arcomon eső csorog…
Bár itt esik az eső, ideért a szélvihar is, fény, csak idetántorog…
Idevetült bíborfény ezt is megfesti, és csorgó víz… mint vörösbor csobog…
Közben megjött a zord sötétség, ideért, biztos az esti gyorssal jött,
Bíborfényt inzultálta, gáncsolta, lelökte a látóhatár mögött…
Jól érezte magát láthatón... neki segítő sötét felhők között.
Vecsés, 2015. július 24. - Kustra Ferenc József
Ahogy esteledik, hallik éj haragos szava.
Mint hegedűn, dallamot játszik a szél a villanydróton,
Ósdi trükk, amikor közeledik… ott ül vihartrónon.
Bíborba burkozó estét, esdő, sírva remegő hangja kíséri,
Titokban megígérne mindent, de már csepegő esőség kíséri.
Már ázok, felettem az eget súlyra rajzolt felhők borítják,
A hullámban támadó szélrohamok, drótot nyivákoltatják,
Felhők szemből- támadva jönnek és már ránk is telepedtek,
Bíborfény nézi, felhők mennyire eljellemtelenedtek.
A fény még arrafelé, magasban... barika felhő-nyájat festegetnek,
Ami nagyon jóra sikerült és nagy élmény, szépség, bámuló szemeknek.
Én is nézem ezt a kivételes szépséget, közben arcomon eső csorog…
Bár itt esik az eső, ideért a szélvihar is, fény, csak idetántorog…
Idevetült bíborfény ezt is megfesti, és csorgó víz… mint vörösbor csobog…
Közben megjött a zord sötétség, ideért, biztos az esti gyorssal jött,
Bíborfényt inzultálta, gáncsolta, lelökte a látóhatár mögött…
Jól érezte magát láthatón... neki segítő sötét felhők között.
Vecsés, 2015. július 24. - Kustra Ferenc József
Versben és apevában meditált a szerzőpáros…
Esteledik, napi elmúlás közeledik
Lassan, az esti sötét is itt lesz, feldereng.
Még látszik, hogy a dombon a vár magasodik,
Nehéz nap után, megy és kicsit, elszendereg.
Nap
Korong
Alant jár.
Est sötétje
Közeledik már.
A dombról búcsút
Int ódon vár.
Lassan rá
Álom
Hull.
*
Percek felébrednek, hogy siessenek vagy sem,
Sötét lepel is készül, hogy leterítsen-e mindent.
Táj, sötétülő bíborvörösben... csak nézem.
De, a szín is elmegy aludni, itt is hagy majd, mindent.
Lesz
Álom,
Vagy mégsem?
Múló percek,
Majd elárulják.
Alomba merül
A táj. Sötét
Takaró
Mindent
Fed.
*
Sötétben ébred a szerelem is, majd ural mindent,
A vágyak is felkeltek, eljöttek, hogy tobzódjanak.
Reggelig tart az uraskodásuk, elérnek mindent,
A várfalak még vakolatra várva, álmodoznak.
Éj
Ébreszt
Szerelmet,
Vágy nő, szárnyal
Csillagos égig.
Ódon vár meg csak
Álmodozik,
Új ruhát
Venne
Már.
Vecsés, 2017. augusztus 1. – Szabadka, 2017. szeptember 19. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, a versszakok alá az apeva párokat, szerző- és poéta társam Jurisin Szőke Margit.
Esteledik, napi elmúlás közeledik
Lassan, az esti sötét is itt lesz, feldereng.
Még látszik, hogy a dombon a vár magasodik,
Nehéz nap után, megy és kicsit, elszendereg.
Nap
Korong
Alant jár.
Est sötétje
Közeledik már.
A dombról búcsút
Int ódon vár.
Lassan rá
Álom
Hull.
*
Percek felébrednek, hogy siessenek vagy sem,
Sötét lepel is készül, hogy leterítsen-e mindent.
Táj, sötétülő bíborvörösben... csak nézem.
De, a szín is elmegy aludni, itt is hagy majd, mindent.
Lesz
Álom,
Vagy mégsem?
Múló percek,
Majd elárulják.
Alomba merül
A táj. Sötét
Takaró
Mindent
Fed.
*
Sötétben ébred a szerelem is, majd ural mindent,
A vágyak is felkeltek, eljöttek, hogy tobzódjanak.
Reggelig tart az uraskodásuk, elérnek mindent,
A várfalak még vakolatra várva, álmodoznak.
Éj
Ébreszt
Szerelmet,
Vágy nő, szárnyal
Csillagos égig.
Ódon vár meg csak
Álmodozik,
Új ruhát
Venne
Már.
Vecsés, 2017. augusztus 1. – Szabadka, 2017. szeptember 19. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, a versszakok alá az apeva párokat, szerző- és poéta társam Jurisin Szőke Margit.
