Alkonyi fényben fürdik az erdő,
Harmat ezüstje pírba rezeg.
Elhal az élet . . . Messze a lengő
Lombokon édes énekesek.

Ott, hol az alkony bíboros árnya
Erdei szélen pázsitot ér:
Álmom alakja kél a homályba,
Karja kitárul, ajka beszél.

Vágy a szemében . . . integet . . .arcán
Pír szalad át . . . a hangja remeg . . .
"Én vagyok álmod, jöjj ide hozzám,
Nyújtsd ide ajkad, add a kezed . . ."

Két karom én is esdve kitárom,
Futna a lábam nyílegyenest -
De szakadék áll, szegve futásom,
Téged elérnem, jaj, nem ereszt.

"Hát csak a szíved nyújtsd ide által,
Illan az élet, éje közel,
Lengve nyomomban éjszaka járdal
És beterít majd, árnya föd el . . .

S gyászlobóként jönnek az árnyak
És betakarják hóalakod . . .
Tűnik a sugár, est köde árad,
Zúgnak a szélben éji dalok.

Könnyeid égnek át a homályon,
Két karom esdve, vágyva kitárom -
Közbül a mélység, - nem mehetek.

S míg keseregve búg a beszédünk,
Sírva szívünknek sóhaja kél:
Holt-haloványan árnyba enyészünk,
Gyásztakaróként föd be az éj.

Egyszer alkonyatkor tudom, szembe jött a rögös úton
Szembe jött a rögös úton lépegetve kevélyen,
Egy vén ember egy kabátban, semmiféle más ruhában,
Hangja mint az orgonáé szépen szólott és mélyen
Fátyol takarta az arcát:
Hol van, kérdé, a mennyország?

Elmenőben voltam éppen, álltam a temetőszélen,
Álltam a temetőszélen, furcsa, meglepett voltam.
Aztán bátran reá néztem, temetőbe vitt a léptem,
Megálltam egy sírhalomnál, és azután így szóltam:
Látja e sírt? Látja ember?
Látom, mondta, itt a szender.

Mennyországba nem tud jutni, oly messze van nem is tudni
Oly messze van van nem is tudni létezik egyáltalán?
De itt fekete rögökön elaludhat mindörökkön
Nyugalma lesz örökké itt. Nem ezt keresi talán?
Reá néztem, álltam, vártam,
Szólt az öreg: "megtaláltam" . . .

"Azoké a vers, akinek szűz a
lelkük, de érintett fiatal testük."

Miért zokogsz szép Magdolnám
S bánod nem létező bűnöd?

Miért átkozod pompás tested?
Hogy az örömöket kerested.

Miért sikolt imát ajkad?
Hogy szűzi tested odaadtad.

Miért sírod: bűnös vagyok
Hogy a lelked csak kacagott.

Ha céda lennél, ócska céda
Ha bűnöznél is néha, néha.

Ha ezer bűn szennyezné lelked.
Ne félj, hiszen az élet kerget.

Ha millió csók égette ajkad
Foltot nem hagyott egy se rajtad.

Ha mindenkié voltál lettél
S a bűnök között feketedtél.

Akkor is szűz, tiszta maradtál
Akkor is ha hazudtál, csaltál.

Akkor is ha bűnös lennél
Ha szeretnél, nem szeretnél.

Akkor is mint Szűz Mária
Tiszta lennél, fehér tiszta.

Délibábos róna vidék!
Te szép táj, ismersz-e még? . . .
S te kis patak, hol fölötted
Ma is játszik,
Ragyog a nap, kék az ég.

Lelkem tükre vagy te ma is,
Miként voltál egykoron,
Számtalanszor fürödve itt
Habjaid közt
Lettem én veled rokon . . .

Hogy ki földje ez a táj itt?
Mellékes velünk szemben.
De az érzés, a vonzalom
Él közöttünk,
Ez beszél százszor szebben . . .

S ti zöld mezők, lombos erdők,
Ismertek még engemet? . . .
Azt a fiut, aki egykor
Itt élt, játszott,
Pillangókat kergetett? . . .

Emlékszetek ti magas fák,
Egykor annak idején!?
Varjufészket, vércsefiat
Zsákmányoltam
Sudaratok tetején . . .

Erdő, mező, virágos rét!
Kismadárkák éneke,
És köszöntelek benneteket,
Szülő anyánk
Rég nem látott gyermeke! . . .

Ah, te vagy közöttümk! . . . - szól az erdő
Te vagy rég nem látott testvérünk? . . .
Hogy te tőlünk egykor bucsut vettél
Őseink beszélték ezt nekünk . . .

Tavaszon át a langyos szellővel
Beszélték ezt a kék ibolyák,
A gyöngyvirág és a liliomok,
A szegfük, rózsák és orgonák . . .

Lásd, mi mind itt vagyunk, de hol valál
Te, aki minket ugy szerettél?
Jer keblünkre s mond el élményid
Amióta tőlünk elmentél . . .

Élményim és szenvedésimet,
Virágaim! - oh ne kérdjétek! . . .
Egy iszonyu orkántól üzetve
Futottam, csakhogy ideérjek . . .

Élményim? - jobb, ha el nem mondom,
Mert ti ha azokat tudnátok,
Hogy emberek közt mily pusztulás van?
Ti mind könnyekre fakadnátok . . .

Most, hadd élvezze hát szomjas lelkem
Dus kelyhetek édes illatát:
Hadd feledjem el e pillanatban
Ezt a nagy . . . világtragédiát . . .

1915. május 16.

Régen, nagyon régen bucsuztam el tőle,
Azóta még hirt se hallottam felőle.
Haj pedig beh sokat gondoltam reája,
Amióta megkezdődött életemnek
A kálváriája . . .

Sok-sok idő tünt le azóta mögöttem,
És ime, mit látok! - való ez, vagy álom? . . .
Az iskolánk, melybe egykor jártam én,
Csak romjait látom . . .

Fölmegyek, megállok a romok tetején,
Ahol egykor mi voltunk itt ezek helyén:
Én és társaim - itt voltak a padok,
Itt ültünk mi együtt, ahol ma már itten
Csak én magam vagyok . . .

A leányok padja itt volt átellenben,
Az ablakok mellett a fiukkal szemben;
S az ablakon által ki-ki nézegettünk
Az erdőre, rétre, hol tanulás után
Játszadozva mentünk.

Rég volt, hogy mi együtt játszadoztunk itten,
Azóta már nagyon megváltozott minden;
Itt e romok körül, régi tölgyek, nyárfák,
Kiirtva mind és helyüket már ujak,
Fiatalok állják . . .

S amott, ahol egykor halastó volt régen,
Magas füzek állnak ott az erdőszélen;
S a Szentjános-szobor a nagy változással,
Az is eltünt onnan, nem törődtek vele
Nem pótolták mással.

De én e romokat még el nem hagyhatom,
Jó tanítóm szavát vélem, hogy hallgatom;
Gyermekeim tanuljatok! - szólott eképp,
Amit itt tanultok, kinn az életben majd
Hasznát veszitek még . . .

Szólt és rámutatott egy könyvnek lapjára,
Ez vezet bennünket, a betü fáklyája! . . .
S e világnál én is elmondhatom bátran,
Sok küzdelmek, gáncsok között a helyemet
Mindenkor megálltam.

De még itt nem végződik az én életem,
Száguld a jövőbe, tova képzeletem;
S látom, miként halad ott egy uj nemzedék,
Ahol már a régi, ledült iskolának
Uj állja a helyét . . .