Idő 
Értékelés 
Értékelés Divatcikk lett egy időben
Kacér mosoly
A hölgy szemében
Aki látta
Irigy tekintettel szaporázta
Lépteit
Hogy birtokolhassa kegyeit
Lila posztóban üldögélve
Ráérősen
Erdőszéli fa tövében
Kecses kezében gólyahírrel
Ragyogóbb mint
Bármely ékszer
Könnyed eleganciával
Pózolva
Vágyva
Hogy a vászon vissza adja
Töredékét a virágzó tavasznak
Szinte hallani
Ahogy a pacsitrák dalolnak
Míg a színek
Összeolvadnak
A fényben
A világ varázstükrében
Egy cseppnyi inpresszió
Színei java replikálva
Mert se Pál
Se más nem állhatta
Hogy a dáma vidámsága
Szeliden csüngjön egymagába
Kacér mosoly
A hölgy szemében
Aki látta
Irigy tekintettel szaporázta
Lépteit
Hogy birtokolhassa kegyeit
Lila posztóban üldögélve
Ráérősen
Erdőszéli fa tövében
Kecses kezében gólyahírrel
Ragyogóbb mint
Bármely ékszer
Könnyed eleganciával
Pózolva
Vágyva
Hogy a vászon vissza adja
Töredékét a virágzó tavasznak
Szinte hallani
Ahogy a pacsitrák dalolnak
Míg a színek
Összeolvadnak
A fényben
A világ varázstükrében
Egy cseppnyi inpresszió
Színei java replikálva
Mert se Pál
Se más nem állhatta
Hogy a dáma vidámsága
Szeliden csüngjön egymagába
Fenyőfaágba simul a sok apró koszorúvirág...
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertya lángoltság.
*
Gyertyaragyogás!
Fekete-bársony égbolt…
Csillagfény halmaz.
*
Értük lobognak,
Gyertya, mécses lángjai.
Hosszú fohászok.
*
Koszorúba fonva van a fenyőág, virágok... már mind meghalt.
Emlékezéstől könnyes lesz a szem… ez felemelő pillanat!
Állok és tudom, kedveskéim, ti pihentek a hantok alatt!
*
Mécsesek lángja
Vajh’ élteti a halált?
Éjjel, virrasztás.
*
Sírkert a holtak városa... virágdíszben pompázik.
A kereszten ül egy kismadár, látom, nagyon fázik…
Sok lehajtott fejű ember mormolva imádkozik.
Gyertyákat gyújtok, szellőben, arany fényük remeg,
Hidegben szél kócolja hajam, én emlékezek.
Sok a virág, koszorú a sírokon,
Sok-sok gyertyának a fénye, elhalón…
Lángjuk maradékán táncolva
Égnek a szélben, hajbókolva…
A sötét égen, felgyúlnak a csillagok,
Lenéznek, a mécsesek aranycsillagok…
Én gyújtottam, nekem aranyban csillogók.
Szürke a ködös homály és nedves,
Itt nincsen zaj semmi, minden csendes,
Kedves halottaink itt pihennek,
Soká velünk voltak... elsiettek.
Összekulcsolt kézzel imánkba merengünk.
Lelkünkben, csendben csak befelé könnyezünk.
Levélke, lágy táncot jár, már el nem menekül,
Felhőtlen az ég és a nap fénye ránk vetül.
Közben beszürkül az ég, eltűnik az árnyék,
Mélységes gyászba borul ma… mi sírkert tájék.
Ők a másik oldalon ugyanúgy hiányolnak minket
De eljön idő, amikor sors, összejövetelt hirdet...
És akkor majd minket is föld alá temet a rettenet.
*
Csendben csak ülünk
A padon, lángba nézünk.
Lángoló lelkek.
*
Nap, holnap is kel,
Gyertyák, addig leégnek.
Élet megy tovább…
*
Szabad voltam életben? Én még egy kicsit itt, élők között maradok…
Majd jövők utánatok… Veletek együtt szabad leszek, ha meghalok!
A régen… lángolt tűz bennünk akkor nyomot hagyott,
De Te ott lent, biz már nem érzel csak kemény fagyot…
Az emlékezés visszfénye ragyog sírod felett…
A márványból meg kicsurran a halál lehelet…
Vecsés, 2014. szeptember 29. – Kustra Ferenc József
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertya lángoltság.
*
Gyertyaragyogás!
Fekete-bársony égbolt…
Csillagfény halmaz.
*
Értük lobognak,
Gyertya, mécses lángjai.
Hosszú fohászok.
*
Koszorúba fonva van a fenyőág, virágok... már mind meghalt.
Emlékezéstől könnyes lesz a szem… ez felemelő pillanat!
Állok és tudom, kedveskéim, ti pihentek a hantok alatt!
*
Mécsesek lángja
Vajh’ élteti a halált?
Éjjel, virrasztás.
*
Sírkert a holtak városa... virágdíszben pompázik.
A kereszten ül egy kismadár, látom, nagyon fázik…
Sok lehajtott fejű ember mormolva imádkozik.
Gyertyákat gyújtok, szellőben, arany fényük remeg,
Hidegben szél kócolja hajam, én emlékezek.
Sok a virág, koszorú a sírokon,
Sok-sok gyertyának a fénye, elhalón…
Lángjuk maradékán táncolva
Égnek a szélben, hajbókolva…
A sötét égen, felgyúlnak a csillagok,
Lenéznek, a mécsesek aranycsillagok…
Én gyújtottam, nekem aranyban csillogók.
Szürke a ködös homály és nedves,
Itt nincsen zaj semmi, minden csendes,
Kedves halottaink itt pihennek,
Soká velünk voltak... elsiettek.
Összekulcsolt kézzel imánkba merengünk.
Lelkünkben, csendben csak befelé könnyezünk.
Levélke, lágy táncot jár, már el nem menekül,
Felhőtlen az ég és a nap fénye ránk vetül.
Közben beszürkül az ég, eltűnik az árnyék,
Mélységes gyászba borul ma… mi sírkert tájék.
Ők a másik oldalon ugyanúgy hiányolnak minket
De eljön idő, amikor sors, összejövetelt hirdet...
És akkor majd minket is föld alá temet a rettenet.
*
Csendben csak ülünk
A padon, lángba nézünk.
Lángoló lelkek.
*
Nap, holnap is kel,
Gyertyák, addig leégnek.
Élet megy tovább…
*
Szabad voltam életben? Én még egy kicsit itt, élők között maradok…
Majd jövők utánatok… Veletek együtt szabad leszek, ha meghalok!
A régen… lángolt tűz bennünk akkor nyomot hagyott,
De Te ott lent, biz már nem érzel csak kemény fagyot…
Az emlékezés visszfénye ragyog sírod felett…
A márványból meg kicsurran a halál lehelet…
Vecsés, 2014. szeptember 29. – Kustra Ferenc József
Phöpö, fufú, sihuhu
Mit látott egy kis uhu?
Ásított az alagút,
S az orrából füstöt fújt.
Ahogy felszállott a felhő
Egy gőzmozdony bújt elő.
Hosszú füttyel köszönt egyet,
Hogy megremegtek a zöld hegyek.
Fújtatva jött dübörgéssel
Kattogtak a kerekek,
S a vagonban nevetgélve
Ugráltak a gyerekek.
Acél sínek párosával
Kanyarogtak előtte
Mindenféle sok rakomány
Hosszan elnyúlt mögötte.
Pöfékelt és szuszogott
Ebben a nagy iramban,
Csak tüzelője legyen elég
A mindig éhes kazánban.
Erős ez a derék mozdony
Nem fárad el sohasem,
Ha beér egy állomásra
Egy kicsit csak ott pihen.
Gyorsan szaladt a völgy alján
Vajon miért siet ennyire?
Gondolkodik nagy szemekkel
A kis bagoly csemete.
Időben kell megérkezni
A vasút állomásra
Mert ,ha késik elterelik
Egy mellék vágányra.
Mit látott egy kis uhu?
Ásított az alagút,
S az orrából füstöt fújt.
Ahogy felszállott a felhő
Egy gőzmozdony bújt elő.
Hosszú füttyel köszönt egyet,
Hogy megremegtek a zöld hegyek.
Fújtatva jött dübörgéssel
Kattogtak a kerekek,
S a vagonban nevetgélve
Ugráltak a gyerekek.
Acél sínek párosával
Kanyarogtak előtte
Mindenféle sok rakomány
Hosszan elnyúlt mögötte.
Pöfékelt és szuszogott
Ebben a nagy iramban,
Csak tüzelője legyen elég
A mindig éhes kazánban.
Erős ez a derék mozdony
Nem fárad el sohasem,
Ha beér egy állomásra
Egy kicsit csak ott pihen.
Gyorsan szaladt a völgy alján
Vajon miért siet ennyire?
Gondolkodik nagy szemekkel
A kis bagoly csemete.
Időben kell megérkezni
A vasút állomásra
Mert ,ha késik elterelik
Egy mellék vágányra.
Nagyapám apja
Szürke kalapja
A fogasra felakasztva
Az ajtó mögött lógott.
Úrnapjára finoman átkefélve a fejére tette,
Hogy a felgyülemlett gondokat vele lefedje,
s elindult...,
hogy lelkében megtisztulva,
hitében megerősödve térhessen haza
a kályha melegéhez.
Vasárnap délelőtt az áhítat ideje volt.
A hétköznapi teher nyomasztó súlya
Egy napra
Félre tevődött egy zug rejtekébe.
A templomba belépve
kopottas ünneplő kalapját bal kezével
leemelte gondterhelt fejéről,
s jobb kezének szenteltvízbe mártott
öregujjával keresztet rajzolt
homlokára,
majd ujjai begyét ismét
a megszentelt folyadékban benedvesítette,
s letérdelve ájtatosan keresztet vetett.
A hagyomány nagy dolog.
A hagyomány tiszteletre méltó,
sérthetetlen, követendő.
A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
Ezt így élték meg akkoriban
kicsik s nagyok, ifjak és vének egyaránt.
Ez volt a mérvadó, s követendő példa.
Az istentisztelet malasztos lelki békét,
a fáradság, a gyötrelem enyhülését oltotta
az emberekbe.
A megbecsülés, az összetartozás,
a hit ereje, a kimondott szó súlya
természetes, ösztönszerű velejárója volt
minden magatartásnak.
Az ájtatos közös ima ,
az orgona kíséretében felhangzó ének
összekovácsolta a lelkeket.
A kérgesedetteket sajgókat,
a közönybe burkoltakat, a frissen sebzetteket,
az örömtől duzzadókat.....
mind, egy fuvallatba tömörülve feszítették
a bizakodás hajójának vitorláját.
A megváltó kitárt karja
a megbocsájtás, a béke tömjénes párájával ölelte
a résztvevőket,
hogy szeretettel átitatott
áldást vigyenek a betegeknek,
az otthon maradottaknak.
A remény s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
...........
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.
Szürke kalapja
A fogasra felakasztva
Az ajtó mögött lógott.
Úrnapjára finoman átkefélve a fejére tette,
Hogy a felgyülemlett gondokat vele lefedje,
s elindult...,
hogy lelkében megtisztulva,
hitében megerősödve térhessen haza
a kályha melegéhez.
Vasárnap délelőtt az áhítat ideje volt.
A hétköznapi teher nyomasztó súlya
Egy napra
Félre tevődött egy zug rejtekébe.
A templomba belépve
kopottas ünneplő kalapját bal kezével
leemelte gondterhelt fejéről,
s jobb kezének szenteltvízbe mártott
öregujjával keresztet rajzolt
homlokára,
majd ujjai begyét ismét
a megszentelt folyadékban benedvesítette,
s letérdelve ájtatosan keresztet vetett.
A hagyomány nagy dolog.
A hagyomány tiszteletre méltó,
sérthetetlen, követendő.
A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
Ezt így élték meg akkoriban
kicsik s nagyok, ifjak és vének egyaránt.
Ez volt a mérvadó, s követendő példa.
Az istentisztelet malasztos lelki békét,
a fáradság, a gyötrelem enyhülését oltotta
az emberekbe.
A megbecsülés, az összetartozás,
a hit ereje, a kimondott szó súlya
természetes, ösztönszerű velejárója volt
minden magatartásnak.
Az ájtatos közös ima ,
az orgona kíséretében felhangzó ének
összekovácsolta a lelkeket.
A kérgesedetteket sajgókat,
a közönybe burkoltakat, a frissen sebzetteket,
az örömtől duzzadókat.....
mind, egy fuvallatba tömörülve feszítették
a bizakodás hajójának vitorláját.
A megváltó kitárt karja
a megbocsájtás, a béke tömjénes párájával ölelte
a résztvevőket,
hogy szeretettel átitatott
áldást vigyenek a betegeknek,
az otthon maradottaknak.
A remény s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
...........
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.
A nyár végéről írt TANQ csokorban a szerzőpáros
Erdő fái között
Egy vagyok, rügyező lélek…
Ágaim, erősek.
Lehulltak a leveleim,
Tar kopaszak az ágaim.
*
Fúj a szél, a világ
Imbolyogva megmaradna.
Körbe, színes virág.
Legbelül látod éveim,
Koromat rejtik gyűrűim.
*
Törzsem, belül korhad,
Belőlem, nem lesz már bútor.
Tavasszal, nincs jégcsap.
Semmit érőek szavaim,
Mélyről jövők sóhajaim.
*
Eső és nagy vihar
Kergetett… szakadékásás.
Épp, hogy megmaradtam.
Földbe rejtett gyökereim,
Nincsenek most terméseim.
*
Szélben az ágaim,
Múló életről dúdolnak.
Alattam, friss avar…
Csillognak kéreg szemeim,
Sötétben telnek estéim.
*
Hosszan sóhajtozok,
Lesz-e még egy lombos nyaram?
Sóhaj… égkékbe száll!
Fagyosak a reggeleim,
Csupaszak a testrészeim.
Vecsés- Budapest, 2016. május 16. – Kustra Ferenc József- A HIAQ –t én írtam, a TANQ verset alá, szerző és poéta társam Szedő Tibor. A vers címe: „A tölgyfa verse”
Erdő fái között
Egy vagyok, rügyező lélek…
Ágaim, erősek.
Lehulltak a leveleim,
Tar kopaszak az ágaim.
*
Fúj a szél, a világ
Imbolyogva megmaradna.
Körbe, színes virág.
Legbelül látod éveim,
Koromat rejtik gyűrűim.
*
Törzsem, belül korhad,
Belőlem, nem lesz már bútor.
Tavasszal, nincs jégcsap.
Semmit érőek szavaim,
Mélyről jövők sóhajaim.
*
Eső és nagy vihar
Kergetett… szakadékásás.
Épp, hogy megmaradtam.
Földbe rejtett gyökereim,
Nincsenek most terméseim.
*
Szélben az ágaim,
Múló életről dúdolnak.
Alattam, friss avar…
Csillognak kéreg szemeim,
Sötétben telnek estéim.
*
Hosszan sóhajtozok,
Lesz-e még egy lombos nyaram?
Sóhaj… égkékbe száll!
Fagyosak a reggeleim,
Csupaszak a testrészeim.
Vecsés- Budapest, 2016. május 16. – Kustra Ferenc József- A HIAQ –t én írtam, a TANQ verset alá, szerző és poéta társam Szedő Tibor. A vers címe: „A tölgyfa verse”
