Mint egy kar úgy óv a hegy.
Lent a táj sík, ám pár domb is van.
Hun, tót, dák, szláv nép él itt.
Dús a rét, és friss a víz.
Szép a völgy, és jó az íz.

Most itt nincs bús sors,
Old fel a bűnt, bajt mi bánt...
Nem lesz gát a múlt.

Áldd; mily szép e föld.
Hol jó szív, s tett van ott mind hont lel.
Nem kell a csel sem a per.
Itt mind csak nyer, nincs ki veszt.
Telt a kert, hol kéz nem rest.

Bár több nyelv szól itt,
De egy a sors mi ránk vár.
Nem hat ár e föld...

Ma már más szél fúj;
Ép ész kell, hisz kincs a társ-
Új tényt ír a kor.
Lásd a jelt, mert int a menny,
Vészt hoz a harc, s dúl a szenny.

Ne árts, és jót vess!
Egy az Úr és nem hagy el-
Út, s bölcs szer-e-tett!

Szerelem,
Testben érzelem.
Féktelen…
*
Lángol szívem veszettül,
szerelemtől megittasodva.
Nincs mi megállít!
* *

Érzések
Vajh’ mily’ szabadok?
Nyalából?
*
Érzéseim sasmadár,
a magasban szállnak szabadon.
Körül fonnálak!
* *

Szellőcske
Hosszan ölelget!
Kicsiny szél…
*
Ölelnélek csendesen,
szerelem szele szőné lelked.
Szél sem tántorít.
* *

Érzések
Úgy uralkodnak…
Viselni.
*
A szíved dobbanása,
az én szívemet is felgyújtja.
Ne küzdj ellene!
* *

Érzések,
Csak szabadon jók!
Ölelés.
*
Érzések a legszebbek,
ha te vagy az, aki megölel.
Nem tudok várni!
* *

Szerelem
Jó, ha átéled!
Úgy, süt nap…
*
A szívem csak téged vár,
vágy éget, mint tűző napsugár.
Veled lennék már!

Vecsés, 2025. február 24. – Siófok, 2025. április 27. Kustra Ferenc József- írtam HIQ csokorban (páratlanok). A senrjonokat (párosok): szerző-, és poétatársam, Gránicz Éva írta.

Húsvétkor…

Itt a húsvét, megjöttem, nekem ez a mai napom,
Hoztam a jó szagomat, ez lesz nekem a címlapom.
Látom a sok lány és asszony izgul, nagyon várva,
Hogy a címlapomra kerüljön, talán még máma.

Hah, látom a nagyi beteg, de a szeme csillog,
De nyugalom a kezemben a szag mindjárt villog!
A nőneműek úgy járnak, hogy meg fogom őket locsolni,
Aki meg most elmenekül, az bizony jól ki fog maradni.

Szóval, a faluvégi friss-fű réten jöttem át,
Hölgyek, gyorsan levetni azt a védő otthonkát!
Én most itt pőre nyakakat szeretnék locsolni!
Most akkor hagyják vagy nem? Szabad-e itt locsolni?

Vecsés, 2016. április 1. - Kustra Ferenc József

Ez is a tavasz része…
Szél, már döngicsél,
Hegytetőről, völgybe zúg!
Őzszőrt kócolja
Hírt visz: még él a béke,
Szívekben hál szépsége.
*
Elszabadul a szélben a sok-sok finom illat,
Körbe járják erdőt, meg a környező falvakat.
Az eddig alvó növényekben új nedvkeringés indult,
Ettől a lomb, a termések rügye, nagy növésnek indult.

Vígan bontja szirmát a vadvirág,
Magához tér lassan a világ…
*
Kiszámítható,
Eső a megújhodás.
Füvön, őz hízik.
Friss, zamatos szeretet,
Élet régen ily' lehetett
*
Jöjj már, nagyon várunk tavasz, légy illatokkal teli,
És nagyon jó, ha záport hozol, mi a port elveri.
Az örökös csatamezőn a Tél tábornokunk elfáradt,
Sőt, már el is ment, itt épít az új tavasz, legújabb mákat.

Madár neveti a jelent,
Természetjárónak reményt jelent,
Tiszteletet, tudást teremt.
*
Már jó lett idő,
Őzek szeme pajkos lett.
Dúsban legelész.
Az ember is szép, ősi,
Szívét test mélyén őrzi.
*
Vaddisznók kóricálnak az erdőszélen,
Boldogan röfögnek és túrnak serényen.
Visit a sok malac, tanulnak keményen.
*
Természet lágy ölén ring a remény,
Egyenlő gazdag és szegény…
Vecsés,2017. augusztus 4. – Mórahalom, 2017. augusztus 8. - Kustra Ferenc József - a három haikut és a három versszakot én írtam. A tanka verssorokat és a 10 szavasokat, szerző és poéta társam Farkas Tekla írta.

Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.

Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.

De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,

és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.