Fenyők koszorúzta völgy ölén,
Aranyszavú madár ül fészkén.
Dala ó, de szépen szétterül, pörén,
Öröm neki, mert ez laka lévén.
Nyissatok is legott ablakot,
Hogy hallhassátok hangot…
Tárjátok ki neki szeretettel,
Magyarszó terjedjen élettel.
Zárjátok be magatokhoz az édes magyar szót,
A nekünk föltétlenül állandót… örökké valót.
A magyar szót a bércek, mint kincset rejtegetnek,
A magyar szó a magyar szívben, belül dédelget!
Magyar szótól égbe nyúló fenyők
Zúgnak és nagy életörömmel.
Isteni aranymadár, hogy hoztak a felhők,
Édes otthonod, lakd be örömmel.
Dalolja madár és zengd át ezt a tájat,
És fakadjon virág, Te meg éleszd bájat.
Csendesen reppenj, telepedj le sorba,
Menj is el egy havasipásztor kunyhóba.
Zárjátok be magatokhoz az édes magyar szót,
A nekünk föltétlenül állandót… örökké valót.
A magyar szót a bércek, mint kincset rejtegetnek,
A magyar szó a magyar szívben, belül dédelget!
Tűzzetek lobogókat a bércek ormára,
Lengessen zászlót valamennyi fenyő…
Figyelni kell az aranyszavú madár hangjára,
Az zengje, magyarban még van őserő…
Csengj még Te magyar szó madárdalban is,
Áraszd patak zúgását meg erdő susogását is,
Meg a völgyben zugú harang kongásába,
És az újszülött dajkájának altató dalába.
Vecsés, 2023. március 1. – Kustra Ferenc József – íródott; Pósa Lajos (1850 – 1914) azonos c. verse átirataként. Közzétette: Mucsi Antal Toni műfordító (február 26 2023)
Aranyszavú madár ül fészkén.
Dala ó, de szépen szétterül, pörén,
Öröm neki, mert ez laka lévén.
Nyissatok is legott ablakot,
Hogy hallhassátok hangot…
Tárjátok ki neki szeretettel,
Magyarszó terjedjen élettel.
Zárjátok be magatokhoz az édes magyar szót,
A nekünk föltétlenül állandót… örökké valót.
A magyar szót a bércek, mint kincset rejtegetnek,
A magyar szó a magyar szívben, belül dédelget!
Magyar szótól égbe nyúló fenyők
Zúgnak és nagy életörömmel.
Isteni aranymadár, hogy hoztak a felhők,
Édes otthonod, lakd be örömmel.
Dalolja madár és zengd át ezt a tájat,
És fakadjon virág, Te meg éleszd bájat.
Csendesen reppenj, telepedj le sorba,
Menj is el egy havasipásztor kunyhóba.
Zárjátok be magatokhoz az édes magyar szót,
A nekünk föltétlenül állandót… örökké valót.
A magyar szót a bércek, mint kincset rejtegetnek,
A magyar szó a magyar szívben, belül dédelget!
Tűzzetek lobogókat a bércek ormára,
Lengessen zászlót valamennyi fenyő…
Figyelni kell az aranyszavú madár hangjára,
Az zengje, magyarban még van őserő…
Csengj még Te magyar szó madárdalban is,
Áraszd patak zúgását meg erdő susogását is,
Meg a völgyben zugú harang kongásába,
És az újszülött dajkájának altató dalába.
Vecsés, 2023. március 1. – Kustra Ferenc József – íródott; Pósa Lajos (1850 – 1914) azonos c. verse átirataként. Közzétette: Mucsi Antal Toni műfordító (február 26 2023)
Nyirkos kő-izmok feszülnek
Szavak súlyos tömegének
Hiábavalóan.
A talaj ingoványos és
Lassan süpped a légszomjas est
Keszon tünetekkel.
A Nyilvánvaló elkerülhetetlen.
Verejték csillan a homlokon
Izzó fényben
Hevülten pezseg edényében
A megfáradt vér
Oxigén szegényen
És a periódus végén
A hullámvölgy mélyén
Hervadó szavak tömörülnek
Távolian idegenül értelmetlenek.
Semmit nem jelentenek.
Már
Elfagytak
Mielőtt virágba borultak
Volna.
Letaglózó
Sikoly a néma képen
Üvöltve végig szalad a háton
Fájdalmas hangon.
Aztán
Hallani a csend
Lüktető dobbanását
Halánték-artériákban
És a döbbenet fogságában
Tágra nyílt pupillák
Tükrözik a reszkető félelmet.
Szavak súlyos tömegének
Hiábavalóan.
A talaj ingoványos és
Lassan süpped a légszomjas est
Keszon tünetekkel.
A Nyilvánvaló elkerülhetetlen.
Verejték csillan a homlokon
Izzó fényben
Hevülten pezseg edényében
A megfáradt vér
Oxigén szegényen
És a periódus végén
A hullámvölgy mélyén
Hervadó szavak tömörülnek
Távolian idegenül értelmetlenek.
Semmit nem jelentenek.
Már
Elfagytak
Mielőtt virágba borultak
Volna.
Letaglózó
Sikoly a néma képen
Üvöltve végig szalad a háton
Fájdalmas hangon.
Aztán
Hallani a csend
Lüktető dobbanását
Halánték-artériákban
És a döbbenet fogságában
Tágra nyílt pupillák
Tükrözik a reszkető félelmet.
Párás ablak, odakint hideg fuvallat.
megrázza magát az öreg tölgyfa,
táncol a falevél, színe aranysárga.
Hullik szépen sorba, befestve a földet,
aludni készül a természet.
Érzed a szellőt? Végy egy nagy levegőt.
Hisz ilyet nem látsz máskor,
csak mikor a világ álomba szenderül!
A természet aranyban pompázik,
színeiből szépség sugárzik.
Komoly lesz minden, ködös a táj.
Ez adja az ősz igazi hangulatát!
esőcseppek mossák a fák ágait,
s a szél álomba rázza lombjait.
megrázza magát az öreg tölgyfa,
táncol a falevél, színe aranysárga.
Hullik szépen sorba, befestve a földet,
aludni készül a természet.
Érzed a szellőt? Végy egy nagy levegőt.
Hisz ilyet nem látsz máskor,
csak mikor a világ álomba szenderül!
A természet aranyban pompázik,
színeiből szépség sugárzik.
Komoly lesz minden, ködös a táj.
Ez adja az ősz igazi hangulatát!
esőcseppek mossák a fák ágait,
s a szél álomba rázza lombjait.
Homok dűnék
Monokromatikus arca
A horizontig végtelen
Ameddig ellát a szem
Tűnő illúziók
Rejtélyek kíséretében
Naponta változik a széllel
A fénnyel
Akár a szellemi benső
Örökmozgása
Az érzelmekkel
Kavargó homokszemcsék
Üllepednek
Felreppennek
És az állandó sivatag
Arculata mást mutat
Mint a tegnap
S a holnap
Titok lappang
Völgyek hűvös árnyékában
Akár az agytekervények
Mélyén
Minden sejt egymagában
Mint homokszem
A nyílt határban
Elveszik
Az Egész-lényeg
Ha összekötődik
Beteljesedik
A csoda
A kapcsolat-harmónia
Monokromatikus arca
A horizontig végtelen
Ameddig ellát a szem
Tűnő illúziók
Rejtélyek kíséretében
Naponta változik a széllel
A fénnyel
Akár a szellemi benső
Örökmozgása
Az érzelmekkel
Kavargó homokszemcsék
Üllepednek
Felreppennek
És az állandó sivatag
Arculata mást mutat
Mint a tegnap
S a holnap
Titok lappang
Völgyek hűvös árnyékában
Akár az agytekervények
Mélyén
Minden sejt egymagában
Mint homokszem
A nyílt határban
Elveszik
Az Egész-lényeg
Ha összekötődik
Beteljesedik
A csoda
A kapcsolat-harmónia
Sunyin, orvul lopakodik az este,
Sétálót, mindent beterít sejtelme…
Menekvés előle nincs… olyan beste.
Én próbálom és vigyázom a sötétet,
Temetem a nappali keserűséget.
Ahogy a fény-sötétet nézem, oly’ ferde…
Mintha nem látna elég jól, ember szeme.
A fények dőlnek, mint a pisai ferde torony,
Mint a hajléktalan, akit lenyomott a mákony.
Merengve, tán’ lopva pillantok az égre fel,
Majd gondolatom napfényben, reggel újra kel.
Fényben volt aktivitásom, a semmibe lohad…
Olyan lettem, mint egy kis félő, elbújt apróvad…
Rejtőzködnék, ebbe az árnyék lesz minden világban,
Bolhák is alukálni mennek a szomszéd cicákban.
„Sötét” lesz a társaság, később majd a fény is felgyúl.
Hogy leszek majd láthatatlan… visszavonhatatlanul?
Én, mint mamlasz balfácán, a süllyedő tutajon
Evickél a fényfolyón, és sötétbe átoson,
Magamra húzom az éjsötét-fekete leplet,
Így el is bújok, magamra zárom a ketrecet.
Utcai lámpák fénye beterül az ablakon,
Beborítja az irathalmomat az asztalon,
Felhangosítja érzésem a múló fény nesze,
Este, sötétben már elhalkul a tücsökzene.
Nézem a Göncöl szekeret, lüktető érverésem,
A Tejútra vágyik, hevesen, zabolátlan vérem.
Ez a vágyam, mint fa szerszámos kamra, úgy korhad,
Eme hő vágyam is csak… csak fekete lyukká porlad…
Most úgy tűnik, hogy egyedül vigyázom a sötétséget,
Így van módom átélni a megélt sok keserűséget.
A setét, még a távolságot is ellopta tőlünk,
Így a Tejútra, Göncölhöz, meg sehová nem megyünk.
Az éjsötétbe burkolódzva, testem borzong?
Jó lesz reggel, majd az ébredő világ… zsong-bong.
Reggel majd a sötét, mint faágról lesodort levél, lepereg,
Lelkem meg, ha majd kelő napfényt lát így tovább már nem kesereg.
Vecsés, 2013. március 03. – Kustra Ferenc József
Sétálót, mindent beterít sejtelme…
Menekvés előle nincs… olyan beste.
Én próbálom és vigyázom a sötétet,
Temetem a nappali keserűséget.
Ahogy a fény-sötétet nézem, oly’ ferde…
Mintha nem látna elég jól, ember szeme.
A fények dőlnek, mint a pisai ferde torony,
Mint a hajléktalan, akit lenyomott a mákony.
Merengve, tán’ lopva pillantok az égre fel,
Majd gondolatom napfényben, reggel újra kel.
Fényben volt aktivitásom, a semmibe lohad…
Olyan lettem, mint egy kis félő, elbújt apróvad…
Rejtőzködnék, ebbe az árnyék lesz minden világban,
Bolhák is alukálni mennek a szomszéd cicákban.
„Sötét” lesz a társaság, később majd a fény is felgyúl.
Hogy leszek majd láthatatlan… visszavonhatatlanul?
Én, mint mamlasz balfácán, a süllyedő tutajon
Evickél a fényfolyón, és sötétbe átoson,
Magamra húzom az éjsötét-fekete leplet,
Így el is bújok, magamra zárom a ketrecet.
Utcai lámpák fénye beterül az ablakon,
Beborítja az irathalmomat az asztalon,
Felhangosítja érzésem a múló fény nesze,
Este, sötétben már elhalkul a tücsökzene.
Nézem a Göncöl szekeret, lüktető érverésem,
A Tejútra vágyik, hevesen, zabolátlan vérem.
Ez a vágyam, mint fa szerszámos kamra, úgy korhad,
Eme hő vágyam is csak… csak fekete lyukká porlad…
Most úgy tűnik, hogy egyedül vigyázom a sötétséget,
Így van módom átélni a megélt sok keserűséget.
A setét, még a távolságot is ellopta tőlünk,
Így a Tejútra, Göncölhöz, meg sehová nem megyünk.
Az éjsötétbe burkolódzva, testem borzong?
Jó lesz reggel, majd az ébredő világ… zsong-bong.
Reggel majd a sötét, mint faágról lesodort levél, lepereg,
Lelkem meg, ha majd kelő napfényt lát így tovább már nem kesereg.
Vecsés, 2013. március 03. – Kustra Ferenc József