A koldús áll, csak áll az utca sarkán,
Szemének fénye tükrözi a napot,
Fülében feledett melódia cseng
És sírva dícséri az alkonyatot.
A koldús áll, csak áll az utcasarkán.

Áll. Vár. Autó, nők, emberek sietnek,
Áll. Éhes, tátongó száj a kalapja
Üres, elhagyott, árva mint az élet
S előtte áll a jólét kirakatja.
Áll. Vár, Autó, nők, emberek sietnek.

Minden pillantása egy éhes nyelés,
Csak néz, csak vár két boldogtalan szeme
S amíg mellette megyek eszembe jut
Hány éhező száj néz így az ég fele . . .
A koldús áll, csak áll az utca sarkán.

Fekete éjszaka. Mélységes, babonás.
Fáfdalmas szikrákkal telisded tele van
Most ébren hányódom felleges ágyamban
S nem tudok aludni többé soha soha:
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?

Minő panaszoknak árja zúdul felém?
Micsoda könnyezés, sírás, rívás onnan:
"A nagy háborúban szememre vakultam!"
"Elesett a férjem, épp várandós voltam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok orma mért olyan mostoha?

Ha megyek, bolyongok az Andrássy-úton,
Jobbra ballra tőlem emberroncsok állnak,
Mint tilalomfái a nagy utca-árnak.

Kenyeret! Kenyeret ordítják sírósan,
Mellettük tábla áll, nézem szomorúan,
"Galícia földjén szememre vakultam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?

De az emberár csak hömpölyög az úton,
És ott áll a harcos megrokkanva, rúton,
Segítsetek nekik, gyertek segítsetek
Voltak hajdanában még ők is emberek!

Talán megszánják, de megy a tömeg tovább,
Minek is hallgassa a béna panaszát,
És ő tovább áll ott, kopottan fakultan,
Egy élő mementó: háborúban voltam . . .

S nem tudok aludni többé soha soha:
Az én magyar földem mért olyan mostoha?

Alkonyodott . . .
Óriási bíbor felleg ragyogott a vörös égen,
Alkonyodott és reám szállt az egyik kis, bús emlékem,
Bíbor szikrák, bíbor tüzek takarták az arany napot
Lelkem testem szép dalt érzett, új dalt érzett, sugallatot.

Szent nagy órák bátor tüze, gyáva percek fergetegje
Lángolt bele csillogóan két nagy fekete szemembe,
Lelkem titkos mély sugara ezer rhapsódiát érzett,
És a bíbor alkonyatnál megáldtam a mindenséget.

Éjszaka lett . . .
Az óriási bíbor felleg eltűnt már a vörös égről
De az éji sötétben is álmodik a lelkem szépről,
Búban bajban, szennyben vágyban, elkísérnek a szép dalok,
Boldogságban, fájdalomban kísérnek a sugallatok.

"G. Ferenc Harry barátomnak."

Kint a rikító élettengeren
Csatangol szerteszét egy szürke gálya
Roncs a fája, tépett a vitorlája.

A gálya tűnő sorvadt életem,
A vitorla ezerszer tépett lelkem
Lelkem, melynek nyugalmát sohse leltem.

Kint a rikító élettengeren
Csatangol szerteszét egy szürke gálya
Roncs a fája, tépett a vitorlája.

Ha ki tudnám sírni minden vágyamat
Ha ránctalanul hagyhatnám ágyamat.
Ha sírhatnék véres, sajgó könnyeket
Távol kolostorban múlt életem felett
Ha élhetnék asszony nélkül vágytalan,
Mint kámzsás barát derűsen egymagam.
Nem élnék kínba, vérbe, fáradt kéjbe
Nem véreznék a csábos cifra fénybe.
Örömdal patakzana az ajkamon
Átölelne a csönd a nyugalom.