Ti férfiak,kik egyre azt mondjátok
nem értenek meg titeket talán
s mégis mindennap új kalandra vágytok
keresve a rég elmúlt csodát.

Felkorbácsolt vágyaitok húrján
mért vágytok mindennap másik nő után?
Hisz ott áll mellettetek, kit a sors elrendelt
ki jóban-rosszban megbecsül talán.

Miért tiporjátok gyönge fájó szívét
felajzott vágyakért pőrén, ostobán?
Tönkretéve minden vágyat és szerelmet
s cserébe kapjátok a társas magányt.

És ha egyszer végül egyedül maradtok
nyüszítve, sírtok mint kóbor kutyák
pedig ti tettétek tönkre ami szép volt!
Mért nem értitek meg?Nincsenek csodák!

Én mindig mertem,
és sosem veszítettem.
Mert az egyenes út,
az tetszett nekem.
Egyenes úton haladtam,
emelt fővel ragyogtam.
De lelkem árva volt,
egy társra vágyott.
Utamba kerültél,
lelki társam lettél.
Utamról letértem,
TE lettél a VÉGZETEM.
Most egymást imádjuk,
a mennyországot járjuk....
De én nem egyenes úton járok már,
göröngyösön...s nagyon fáj.
Mert a göröngyösön félre lépek,
s sebek kínjai közt élek.
Sántán, sebzetten toporgok,
azt sem tudom hova haladok.
Egyenes útra visszatérnék,
de már nem a régi lennék.
Lehajtott fővel haladni,
nem lehet ragyogni...
Már semmit sem merek,
félek hogy veszítek...
...mert göröngyös úton járok,
s az egyenesre vágyok...

Tudom milyen a szabadság,
mégsem vagyok szabad,
tudom hol a hontalan,
szabad szabadság.

Ameddig kiterjesztem karom,
addig mehetek unos-untalan,
s majd ha már nem akarom,
megállhatok valahol.

Néha körbe-körbe szállok,
mint a sas,a levegőben,
de egy nap bezárul a kör,
én benne maradok egyedül.

Fojtogatom magam saját magammal,
és fuldoklás közbe csak nyelek,
egy kis időre levegőhöz jutok,
nevetek,s majd szenvedek.

Addig nem lehetsz szabad,
míg el nem hiszed szavad.
S míg tudod mi az,mit érzel,
addig csak játszol a fél-késszel.

Majd ha amint tudod,
ki is állsz mellette,
akkor hidd el lehull a bilincs,
mi értékeid ette.

Szerethet a szív órákon át,
de míg háborog és keres,
addig nem talált honra,
és boldog nem lehet.

Ha lenyugszik szépen,csendben,
s nevetve figyel a melegben,
tudni fogja mit mindig is tudott,
ott van szíve,hol a nap nyugodott.

Ha nem vagy eltévedek,
perceim céltalanok,
s bolyongok,
mint fényüket vesztő,
útjukat tévesztő
hullócsillagok.
S nem vagyok.
Csak néha egy lélek,
kit reménye felkap,
s visz egy mocsár felett...
olyankor a felhőkön át
ráhajolok a rózsák szirmára,
s onnan illatokat csenek
a szél szelíd selymes hajára.
Ha nem vagy, eltévedek,
s nem találom helyem,
kóboran lüktet a szív,
szédül a vér is ereimben.
Csókjaid méz- szava csak,
szárnyat oldó szent dal,
és mikor nem szól,
csak vagyok, rohanok,
a könnyek völgyébe zuhanok,
fáradtan és árván,
mint szárnya-vesztett angyal...

Én úgy szeretnék elmenni a földről
mint a villám a kerti fák között,
mely hirtelen lecsapva villanásra készül,
és egy mozdulattal mindent elsöpör.

Én úgy szeretnék elmenni a földről
ahogy a szél sóhajt halkan,csendesen,
s egy sóhaj mögött mindent eltemetve
ne legyen idő még visszanézni sem.

Én úgy szeretnék elmenni a földről
hogy ne sajnálkozzon rajtam senki sem,
akiket szeretek ne lássanak sírni,
s akik gyűlölnek ,ne örvendjenek.

Én úgy szeretnék elmenni a földről,
hogy ne okozzak fájdalmat neked,
ne ússzon miattam könnyektől a párnád,
hisz álmaidban melletted leszek.

S én úgy szeretnék elmenni e földről,
hogy odaföntről melletted legyek,
ha bánatod van ne maradj magadra,
s még akkor is,ott is foghassam kezed!