Bámultam ki az ablakon,
Szemem vakította a fény,
Mi lesz ha megfordulok, vajon?
Dermesztő, sötét, ocsmány lény.

A tükörből tekint vissza rám,
Elbitorolta arcomat magának,
Önnön undok, mocsok fajtám,
Vége van életem javának.

Az úton pedig csak mennek
Mintha mit sem érne semmi.
Kocsik, biciklik, emberek
Már ennyi embernek lenni.

Hiánytermék lett az élet,
Végül ez is elhalványult,
Néhány belátja, hogy téved,
S a végtelenbe tova száguld.

Leromboltad, amit tudtál,
Romokon lépkedve tapsolsz,
Régen karjaim közt voltál.
Saját véred ellen volnál?

Te, ki magad ellen vagy,
Te, ki mindent tönkretettél,
Te, ki fajtád ellen fogad,
Te, ki mindent rosszul szemlél.

Én, ki magam ellen vagyok,
Én, ki mindent tönkre tesz,
Én, ki fajtám ellen adok,
Én, ki minden jót elvesz.

Végül nem vagyok én se más
Épp az vagyok, ami te
Valamelyest ez megnyugvás
Önnön elmém őrülete.

Ha van miért még élnem,
Letakarlak egy lepellel.
A tükör mögött figyelsz ébren,
S küzdök a belső sebekkel.

Szeretnéd-e tudni, mi lehetett volna
Ha mindketten hátat fordítunk a múltnak?
Akarod-e tudni, mik lehettünk volna
Ha hangot adunk a szívből jövő szónak?
Kíváncsi vagy-e, ki lenne melletted
Ha tudnák titkaid mik betöltik életed?
Érdekel-e, hogy érdekelsz-e még?
Vesztegetnéd időd így, hogy csak egyszer élsz
Rám, kinek ez az egy élet is kevés
Veled, hiszen mikor megfogtad a kezem,
Az örökkévalóságot akartam szüntelen.
Szeretnéd-e tudni, mi lehetett volna
Ha mindketten csak bólintunk a jóra?
Akarod-e tudni, mik lehettünk volna
Ha végül igennel feleltünk volna?
Kíváncsi vagy-e, hogy ott lennék-e még
Ha büszkeséged félretéve a helyes útra lépsz?
Szavaid, mint apró tőrök szúrták át szívemet,
Tetteid, mint futótűz égették fel életem.
Megtörve, egyedül, de mégis itt állok,
Egy világban, hol remény reményt öl,
Reménykedve csak rád várok.

Szépnek tűnő dallamok,
Tisztán zengő hangok.
Valami becsaphatott,
Meghajolt árnyékok.

S te mégsem adtad fel,
Tömted magad hittel.
Valaki dúdolt neked,
Szíved tiszta meleg.

Ablakod zárva, csukva,
Nincs ki, bújjon oda.
Csillámló éjszakákon,
Most csak hozzád vágyom.

Hangtalan suttogását,
Hangos muzsikáját,
Én hallgattam hajnalban
Létem volt hangtalan.

S olyan halkan jöttem,
Léptedet követtem.
Hadd haljam énekedet,
Csak ennyit kérhetek.

Nem tudsz eltagadni,
árnyékként követelek
megvert- megáldott képzeletemmel
mely őrzi a csodákat,
lábad ívét , csípőd hajlatát, a vállad
bódító illatát az ölednek
s szép csókra-nyíló szádat
Mindig ,mindig téged várlak !
S éjszakáimon visszatérsz te
vágyammá és kínommá felépítve
S újra látlak ! Látom a csodádat
zuhog az igézet,
kitakart testtel virrasztok érted
kitakart, feszülő idegekkel
lélegzetem
lázasan zihál
Nincsen előled menedékem
az ősanyag vagy bennem
a paráznaság
egy ölelés égető hiánya
titok vagy
kőteher
kárhozat
van-e legalább részvéted irántam?

Mindig érdekelt a titokzatos Sci-fi.
Ma éjjel átéltem. Lehet, hogy nem hiszik.
Hajnalok hajnalán aludni nem tudván,
három-negyvenhétkor, póker asztalunknál

hatunknak osztották, a kezdő lapokat.
Belépve, illőn, mindig köszönni szoktam.
Tisztelettel most egy, jó éjszakát mondtam.
Másként üdvözletem, hogy szólhatott volna?

Egyik játékostárs, ekképp viszonozta:
'Jó reggelt!' Másiknál: 'Délután van mostan!'
'Le sem feküdtem még - a harmadik emígy-
huszonegy-negyvenhét, most órám ezt jelzi.'

Épp ennyi volt mikor, én aludni mentem !
'Ezek szerint, időutazóvá lettem?'
'Ja! JA!' Röpke válasz jött sűrűn a chaten.
'Ha én ezt a klubban, elmesélem egyszer!'

Ki hiszi el nékem éjjeli kalandom?
Bűnbarlangba járok, időutas vagyok!
Ha megélte volna, Verne Gyula, szegény!
Kerekedne ebből, szenzációs regény!

Egyszerre több helyen voltam, egy időben?
Vagy netán egy helyen ültem, több időben?
Stanislaw Lem talán, a megmondhatója.
Vagy a jó Isten, ki mindennek tudója.

Ezen bizony annyira elgondolkodtam,
lányos zavaromban All-int kattintottam.
Játékostársaim szemüknek nem hittek,
mikor Hét-Kettessel, fullal vittem mindent.