Betörtél az életembe.
Sorsunk összefonod.
Rád gondolok éjjelente.
Furcsa lány vagy tudod?

Szemed, mint a rubint.
Viselkedésed cudar.
Olyan vagy te, mint
jégesővel jött vihar.

Elértem életem delét.
Érzem az elmúlás szelét.
Mögém szórom bánatom.
Kevesebb lesz a fájdalom.

Múltam fáj, ez megmarad.
Nem tehetek sokat.
De jövőmet megpatkolom.
Kevesebb lesz a fájdalom.

Szívem rezdülése válik dallá.
Szerelmes szavaim füledbe súgom.
Szépséged látása tett engem rabbá.
Szerelmes börtönbe taszított sorsom.

Sokáig szeretnék rabja maradni.
Édes rabságban tölteni életem.
Neked drágám mindent megadni.
Nélküled életem siváran élhetem

Szerelem könnyei

Szerelmünk lélektüzén élek,
Mézillatú lelkünk harcán félek, hogy elégek.
Álmatlan hajnalokon hallgatunk csendet,
Álmaim aranyszínű hintaján folyton kereslek téged.

Hány ölelés és hány vitán őszültünk meg,
Szóváltásunk olykor éjjeli harcra ment.
Remegőn, megtörve elvérzik bennem az érzés,
És feltámad bennem újra a szerelemféltés.

Nem tudok már mást szeretni,
Hazugsággal mért kell nékünk élni.
Néked adtam a szívemet,
Veled élem le az életem.

Sóhajom hangján kétségbeesik a remény,
Földi életem kíntól szenvedőn még mit remél.
Ámor kitépte szívem, s én néked adtam,
Tündöklő életem ifjúságát terád hagytam.

Sötét vándor, csillagok alatt sétálok céltalan,
Lelkünk oltárán zokogok némán egymagam.
Hogyha majd nem kellek végleg tenéked,
Látogasd meg az elárvult sírhelyem.

Száműzött, csavargó vándorcigány,
Sötét végtelen bíborszínű álomvilág.
Anyám sírjánál megállok
Életem kristálytiszta forrásvizén.

Szeretet áramlik bennem,
Lelkemben örök a nyár.
Emléked kísér a tájon,
Amerre járok oly fájón.

Vinnél el magaddal engem, anyám!
Mert itt kivert kutyaként élek tovább.
Viharként tombol a lelkem,
A napfényben elfúj a szél engem.

Gondolataim virágos kertjén
Kiáltom anyám nevét!
Emléked kísért a sírig,
Míg ott lenn csendben pihensz végig.