Idő 
Értékelés 
Értékelés 1943. január 12. –e 9 órakor… TÁMADÁS!
Figyelő tekintetek, fárad arcok, guvadt szemek,
A túloldalon távcsövekben, minket úgy figyelnek!
Lehet, hogy már elvesztünk, halál, valahol köztetek…
A jeges hajnalok köd-gomolyában reszket még a reggel,
Te meg csak ülsz hókupacon és bambulsz, sehová... merengel.
De ha meghallod az első aknarobbanást… fel derengel.
*
(Senrjú)
Lomb nélküli fák,
Dermesztőn hideg kórók!
Gondolat fagyott.
*
Kopasz ágakon,
Hóréteg is csak gubbaszt.
Jéghideg lélek.
*
Nézem ezt a szépséges hómezőt, nekem ez a táj mit jelent?
Semmit! Nincs itt otthon, nincs itt család, nincsen jó meleg szeretet.
Még az éj palástja sem takarja előlünk a halálos rettegést,
Nagyon nem lehet megszokni az elmúlást, itt a napi több temetést…
Időm van, hosszasan gondolkozok, nem titkolom a saját hibákat,
Megbocsájtásért, túlélésért, fagyott ajakkal dünnyögők imákat.
*
Szemek csillognak,
Nem örömtől… hidegtől.
Front, jégbefagyott.
*
Ezen a vidéken, rettenetesen hideg zord a tél,
Szinte mindig vihar tombol, tép minket a viharos szél,
A katona nyári egyenruhában jót nem is remél…
*
Szánkó, erre jár,
Ebéd, jeges szalonna!
Kés is kicsorbul.
*
Sorsok istrángját,
Egy közös kéz rángatja.
Ellen, beleszól.
*
A honvéd harminchét mínuszban áll a vártán,
A még meg nem fagyott gondolat, hazaszáll tán’…
Olyan itt mint, amikor otthon barátokkal huszonegyeztünk.
Lapot kellett kérni, de lehet, hogy célon, nagyon is túllőttünk.
Mit tegyen a játékpartner, ha már tizennyolca van,
Kérjen lapot, vagy várja, hátha már győzelemben van?
Tizenkilenc még kínosabb, döntést egyedül kell hozni,
Többiek meg csak nézik, sorból ki fog-e már hullani…
Itt a hóförgetegben meg a halálos fagyás a tét,
Orosz golyó bármikor elveheti ember életét.
Huszra húzni, már maga... veszett fejsze nyele,
A huszonegy már ott van, de mi lesz a vége?
Itt a fronton mese nincsen, túlmérlegelni semmit nemigen lehet,
Lehet, mire meditált a katona, akna elvette az életet.
De itt is vannak szerencsések, rájuk ezt rótta a sors,
Ha húszra is húznak, talán élet lesz a katona-sors!
Nem értem te harctér, hogy még mit is szeretnél?
Nem értem te harctér, hogy miért ne felednél?
Nem értem, harctér, hogy ide, miért is vártál…
Nem értem harctér, hogy én reám, hogy találtál…
Nem érted, hogy miért nem szeretlek?
Nem érted, hogy meg úgyse kedvellek?
Ez egy olyasfajta világ, hol harcolnak a katonák,
Parancsra cselekvő és mindent meg is tevő katonák,
Ahol vannak tényszerű, valós és vezénylő szónoklatok,
Elhangzanak és a vége, hús-vér emberekből… cafatok.
Ez egy olyasfajta világ, hol hallani haldokló szavát,
Ahol sűrűn hallod még életben lévő esdő, pár szavát.
Nyakán nézed és még érzed szívének dobogását,
De tudod, nincsen segítség őt már várják odaát.
Minden reggeli ébredés nagy áldás, sőt esély,
Hogy hazajutsz, és esténként, a családnak mesélj.
Jöhet persze egy golyó, vannak erős orosz emberek,
De bízok abban, hogy Isten velem van, és így nem félek!
Sötét hófelhők között zúdul, tör rám a remény,
Hogy a következő bomba sem lesz még az enyém…
Sors! Ne büntess olyan nagy nyugalommal, gondold át nem vagyok a szolgád,
De ha kéred térdelve, mint egy kolduló barát, úgy elmegyek hozzád…
Ha engeded, könyörgőn, csókolni fogom talpad nyomát, kezed, orcád.
*
(HIAQ)
Sors! Miért is bántasz?
Miért vennéd el életem?
Családom, vár engem…
*
Itt a Don-kanyarban rendszeresen, borzasztón heves hóvihar tombol,
Fránya egy időjárás, jeges és mindent, amit elér, földig rombol.
Még azt a kis meleget is kisöpri a sisak alól, a hajamból…
Éjszakai sötét itt bizony nagy és hosszúra nyúlik,
Hajnalnak homályában a szürke ködfátyol is úszik.
Mint vihar tombol, messziről jött és ereje… nem múlik.
Kegyetlen, a megvadult, jeges hóvihar, gödörbe rántó,
Katonákat megsebezi, a lelkének, testének ártó.
A katona, fázós álmokat kerget a jeges lövészárokba,
Áttetsző ködben nem látni, mögötte vajon, biztos ott a csoda?
A nap nem lát le, az éji jéghideg még uralkodik,
A lélek kíván tovább élni, kesztyűben kapaszkodik…
Dideregve éled a vágy, egy kisebb békességre,
De az orosz már lő is az ellenség népességre…
A keleti fronton, a hajnalok füstje is kemény,
És hogy itt lesz tavasz az még csak egy távoli remény.
Egyedül sétálok őrségben, a havasban, jegesben…
Felhős égre bánatom, könnyes szemmel, csak úgy felfestem.
Riadó! Jön egy szovjet század, csak vaktában lövöldöznek,
Ennyien mit akarnak elfoglalni? Mieink, röhögnek!
Január tizenkettedike van, a hajnali sötétben,
Még alszanak az ágyúk, a hómező-táj alszik békében…
De mi lesz itt, reggel később... a reggel első napfényében?
Félúton vagyunk itt a fronton, az elejébe…
Vagy visszamegy az ember a saját életébe…
Vagy előre megyünk tán’ örökre… halálrévbe…
Vajon hol leszünk, amikor a tavasz itt is beköszönt,
Vagy egyáltalán élünk-e, ha a tél végleg leköszönt...
Ágyúlövések hallatszanak ébredős a reggel… sietség,
A hang benyomul az agyba le is húzódunk… ez a békesség?
Itt bizony, könnyen megreped az életváza máza,
És oly’ törékeny az élet, mint egy kínai váza…
Nagyon sűrűn lőnek, érzem, hogy érték-vesztett a nincs öröm…
Ha hazaindulnánk, gyorsan érték-vesztett lenne az üröm…
Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József - a valósan nagy henger 17 órakor indult be!
Figyelő tekintetek, fárad arcok, guvadt szemek,
A túloldalon távcsövekben, minket úgy figyelnek!
Lehet, hogy már elvesztünk, halál, valahol köztetek…
A jeges hajnalok köd-gomolyában reszket még a reggel,
Te meg csak ülsz hókupacon és bambulsz, sehová... merengel.
De ha meghallod az első aknarobbanást… fel derengel.
*
(Senrjú)
Lomb nélküli fák,
Dermesztőn hideg kórók!
Gondolat fagyott.
*
Kopasz ágakon,
Hóréteg is csak gubbaszt.
Jéghideg lélek.
*
Nézem ezt a szépséges hómezőt, nekem ez a táj mit jelent?
Semmit! Nincs itt otthon, nincs itt család, nincsen jó meleg szeretet.
Még az éj palástja sem takarja előlünk a halálos rettegést,
Nagyon nem lehet megszokni az elmúlást, itt a napi több temetést…
Időm van, hosszasan gondolkozok, nem titkolom a saját hibákat,
Megbocsájtásért, túlélésért, fagyott ajakkal dünnyögők imákat.
*
Szemek csillognak,
Nem örömtől… hidegtől.
Front, jégbefagyott.
*
Ezen a vidéken, rettenetesen hideg zord a tél,
Szinte mindig vihar tombol, tép minket a viharos szél,
A katona nyári egyenruhában jót nem is remél…
*
Szánkó, erre jár,
Ebéd, jeges szalonna!
Kés is kicsorbul.
*
Sorsok istrángját,
Egy közös kéz rángatja.
Ellen, beleszól.
*
A honvéd harminchét mínuszban áll a vártán,
A még meg nem fagyott gondolat, hazaszáll tán’…
Olyan itt mint, amikor otthon barátokkal huszonegyeztünk.
Lapot kellett kérni, de lehet, hogy célon, nagyon is túllőttünk.
Mit tegyen a játékpartner, ha már tizennyolca van,
Kérjen lapot, vagy várja, hátha már győzelemben van?
Tizenkilenc még kínosabb, döntést egyedül kell hozni,
Többiek meg csak nézik, sorból ki fog-e már hullani…
Itt a hóförgetegben meg a halálos fagyás a tét,
Orosz golyó bármikor elveheti ember életét.
Huszra húzni, már maga... veszett fejsze nyele,
A huszonegy már ott van, de mi lesz a vége?
Itt a fronton mese nincsen, túlmérlegelni semmit nemigen lehet,
Lehet, mire meditált a katona, akna elvette az életet.
De itt is vannak szerencsések, rájuk ezt rótta a sors,
Ha húszra is húznak, talán élet lesz a katona-sors!
Nem értem te harctér, hogy még mit is szeretnél?
Nem értem te harctér, hogy miért ne felednél?
Nem értem, harctér, hogy ide, miért is vártál…
Nem értem harctér, hogy én reám, hogy találtál…
Nem érted, hogy miért nem szeretlek?
Nem érted, hogy meg úgyse kedvellek?
Ez egy olyasfajta világ, hol harcolnak a katonák,
Parancsra cselekvő és mindent meg is tevő katonák,
Ahol vannak tényszerű, valós és vezénylő szónoklatok,
Elhangzanak és a vége, hús-vér emberekből… cafatok.
Ez egy olyasfajta világ, hol hallani haldokló szavát,
Ahol sűrűn hallod még életben lévő esdő, pár szavát.
Nyakán nézed és még érzed szívének dobogását,
De tudod, nincsen segítség őt már várják odaát.
Minden reggeli ébredés nagy áldás, sőt esély,
Hogy hazajutsz, és esténként, a családnak mesélj.
Jöhet persze egy golyó, vannak erős orosz emberek,
De bízok abban, hogy Isten velem van, és így nem félek!
Sötét hófelhők között zúdul, tör rám a remény,
Hogy a következő bomba sem lesz még az enyém…
Sors! Ne büntess olyan nagy nyugalommal, gondold át nem vagyok a szolgád,
De ha kéred térdelve, mint egy kolduló barát, úgy elmegyek hozzád…
Ha engeded, könyörgőn, csókolni fogom talpad nyomát, kezed, orcád.
*
(HIAQ)
Sors! Miért is bántasz?
Miért vennéd el életem?
Családom, vár engem…
*
Itt a Don-kanyarban rendszeresen, borzasztón heves hóvihar tombol,
Fránya egy időjárás, jeges és mindent, amit elér, földig rombol.
Még azt a kis meleget is kisöpri a sisak alól, a hajamból…
Éjszakai sötét itt bizony nagy és hosszúra nyúlik,
Hajnalnak homályában a szürke ködfátyol is úszik.
Mint vihar tombol, messziről jött és ereje… nem múlik.
Kegyetlen, a megvadult, jeges hóvihar, gödörbe rántó,
Katonákat megsebezi, a lelkének, testének ártó.
A katona, fázós álmokat kerget a jeges lövészárokba,
Áttetsző ködben nem látni, mögötte vajon, biztos ott a csoda?
A nap nem lát le, az éji jéghideg még uralkodik,
A lélek kíván tovább élni, kesztyűben kapaszkodik…
Dideregve éled a vágy, egy kisebb békességre,
De az orosz már lő is az ellenség népességre…
A keleti fronton, a hajnalok füstje is kemény,
És hogy itt lesz tavasz az még csak egy távoli remény.
Egyedül sétálok őrségben, a havasban, jegesben…
Felhős égre bánatom, könnyes szemmel, csak úgy felfestem.
Riadó! Jön egy szovjet század, csak vaktában lövöldöznek,
Ennyien mit akarnak elfoglalni? Mieink, röhögnek!
Január tizenkettedike van, a hajnali sötétben,
Még alszanak az ágyúk, a hómező-táj alszik békében…
De mi lesz itt, reggel később... a reggel első napfényében?
Félúton vagyunk itt a fronton, az elejébe…
Vagy visszamegy az ember a saját életébe…
Vagy előre megyünk tán’ örökre… halálrévbe…
Vajon hol leszünk, amikor a tavasz itt is beköszönt,
Vagy egyáltalán élünk-e, ha a tél végleg leköszönt...
Ágyúlövések hallatszanak ébredős a reggel… sietség,
A hang benyomul az agyba le is húzódunk… ez a békesség?
Itt bizony, könnyen megreped az életváza máza,
És oly’ törékeny az élet, mint egy kínai váza…
Nagyon sűrűn lőnek, érzem, hogy érték-vesztett a nincs öröm…
Ha hazaindulnánk, gyorsan érték-vesztett lenne az üröm…
Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József - a valósan nagy henger 17 órakor indult be!
Talán majd egyszer elmesélem néked,
hogy valaha régen volt egy szerelem,
melyben azt hittem minden csupa fény lesz,
s beragyogja az egész életem.
Azt hittem minden hajnalhasadáskor
ajkamra forró, lágy csókot lehel,
s mellettem lesz, míg dobban a szívem,
jóban és rosszban, s fogja kezem.
Talán majd egyszer megértem azt is,
miért lett vége olyan hirtelen,
mért vált hirtelen minden oly sötétté
mikor annyira szerettelek.
Hisz nem volt más, csak egy buta félreértés,
nem is hittem, hogy elveszítelek,
s vártalak téged oly sok délutánon,
ezernyi forró, kínzó éjjelen.
Ma már nem várok semmit a sorstól,
hisz az éjszaka egyre közelebb,
nincsenek vádak, nincsen több kétely,
csak a tűz, mellyel szerettelek.
Talán majd egyszer egy másik világban,
egyszer majd végre a tied leszek,
úgy, ahogy egykor szerettem volna
azt, hogy örökké veled legyek.
Talán. Hisz most is szívemben érzem,
minden, de minden út hozzád vezet,
s amíg csak el nem ragad a végzet,
szívem mélyében itt vagy velem.
hogy valaha régen volt egy szerelem,
melyben azt hittem minden csupa fény lesz,
s beragyogja az egész életem.
Azt hittem minden hajnalhasadáskor
ajkamra forró, lágy csókot lehel,
s mellettem lesz, míg dobban a szívem,
jóban és rosszban, s fogja kezem.
Talán majd egyszer megértem azt is,
miért lett vége olyan hirtelen,
mért vált hirtelen minden oly sötétté
mikor annyira szerettelek.
Hisz nem volt más, csak egy buta félreértés,
nem is hittem, hogy elveszítelek,
s vártalak téged oly sok délutánon,
ezernyi forró, kínzó éjjelen.
Ma már nem várok semmit a sorstól,
hisz az éjszaka egyre közelebb,
nincsenek vádak, nincsen több kétely,
csak a tűz, mellyel szerettelek.
Talán majd egyszer egy másik világban,
egyszer majd végre a tied leszek,
úgy, ahogy egykor szerettem volna
azt, hogy örökké veled legyek.
Talán. Hisz most is szívemben érzem,
minden, de minden út hozzád vezet,
s amíg csak el nem ragad a végzet,
szívem mélyében itt vagy velem.
Megjött a sors mosónője
vétkeimet most lemosom,
itt állok hát levetkőzve
a múlt bűneit eldobom.
Tisztára mosta lelkemet
bűvös tisztítószert hozott,
levettem piszkos terhemet
létemhez öblítőt adott.
vétkeimet most lemosom,
itt állok hát levetkőzve
a múlt bűneit eldobom.
Tisztára mosta lelkemet
bűvös tisztítószert hozott,
levettem piszkos terhemet
létemhez öblítőt adott.
Asztalomon egy majd’ végig-leégett gyertya még világít,
Fénye körülölel, érzékelem szeret, bizony nem ámít!
Olyan, mint egy lián, körbe ölel a hullámzó fénye,
Ez bizonyítja, hogy még velem van, ez a léte ténye.
Az idő megkerget, mert mindjárt fénytelen sötét lesz,
Gondolatban már búcsúzunk és egyedül nehéz lesz.
Nem lóg a nyakamban kényszer-nyomor, verset írok van ötletem,
De sötétben verset írni, görcsös, mint a kényszeres életem.
Még kell két versszak, de ne legyen semmilyen végzetes kényszerből,
Gyertyácskám még kicsit bírja, segít menekülnöm nagy kényszerből.
Így akkor hálás vagyok a kis lángvetőnek, utolját nekem lobogta',
Nem firkantgattam, írtam, picirike gyertyácskámnak kényszertelen hála…
Vecsés, 2016. április 2. - Kustra Ferenc József
Fénye körülölel, érzékelem szeret, bizony nem ámít!
Olyan, mint egy lián, körbe ölel a hullámzó fénye,
Ez bizonyítja, hogy még velem van, ez a léte ténye.
Az idő megkerget, mert mindjárt fénytelen sötét lesz,
Gondolatban már búcsúzunk és egyedül nehéz lesz.
Nem lóg a nyakamban kényszer-nyomor, verset írok van ötletem,
De sötétben verset írni, görcsös, mint a kényszeres életem.
Még kell két versszak, de ne legyen semmilyen végzetes kényszerből,
Gyertyácskám még kicsit bírja, segít menekülnöm nagy kényszerből.
Így akkor hálás vagyok a kis lángvetőnek, utolját nekem lobogta',
Nem firkantgattam, írtam, picirike gyertyácskámnak kényszertelen hála…
Vecsés, 2016. április 2. - Kustra Ferenc József
A poéta munkaeszköze…
Síró lélekkel előveszem ceruzacsonkom,
Ránézek és látom, nekem bizony ez a valóm…
De, megvannak a szavak! Összeállt a mondandóm.
Persze mégis mit írjak, fölsejlenek a múlt évek,
Kezemben fogom a lúdtollam, ó, ti régi évek…
Nagy levegőt veszek, emlékezek ti kopott évek.
Szinte hallom a papírt, ahogy zizeg, írjak már,
Így nekilátok, és a gyertyacsonkom gyújtom már…
A lángja persze nem kicsi, az lobog, mint munkás rendesen,
A fényében írok a lúdtollal, szinte épületesen…
A papír, úgy látom mintha nagyot mosolyogna a gyertyacsonkra,
Elérte, amit akart, megindult a toll és a tinta szántása…
A poéta azonban már ír, közben hallgat és nőnek a sorok,
Írásban gyűlik a sok betű és a sok szó, meg mondanivalók.
A gyertyacsonkom már tényleg múlik, kezdi a végét járni,
Bár a lángja még láthatóan tovább is akar szolgálni.
Csend volt, csak a tollhegy sercegett, ő is akart még szolgálni.
A képzeletem, ahogy papírra kerül, el is kezd szárnyalni,
A gyertya még gyűri, él, viszont látni, hogy szeretne maradni,
Képzeletem már írásban, a láng fényében akkor most stilizálok,
A versen, a papírral, a lúdtollal, a gyertyalánggal elmélázok.
Vecsés, 2021. július 11. - Kustra Ferenc József
Síró lélekkel előveszem ceruzacsonkom,
Ránézek és látom, nekem bizony ez a valóm…
De, megvannak a szavak! Összeállt a mondandóm.
Persze mégis mit írjak, fölsejlenek a múlt évek,
Kezemben fogom a lúdtollam, ó, ti régi évek…
Nagy levegőt veszek, emlékezek ti kopott évek.
Szinte hallom a papírt, ahogy zizeg, írjak már,
Így nekilátok, és a gyertyacsonkom gyújtom már…
A lángja persze nem kicsi, az lobog, mint munkás rendesen,
A fényében írok a lúdtollal, szinte épületesen…
A papír, úgy látom mintha nagyot mosolyogna a gyertyacsonkra,
Elérte, amit akart, megindult a toll és a tinta szántása…
A poéta azonban már ír, közben hallgat és nőnek a sorok,
Írásban gyűlik a sok betű és a sok szó, meg mondanivalók.
A gyertyacsonkom már tényleg múlik, kezdi a végét járni,
Bár a lángja még láthatóan tovább is akar szolgálni.
Csend volt, csak a tollhegy sercegett, ő is akart még szolgálni.
A képzeletem, ahogy papírra kerül, el is kezd szárnyalni,
A gyertya még gyűri, él, viszont látni, hogy szeretne maradni,
Képzeletem már írásban, a láng fényében akkor most stilizálok,
A versen, a papírral, a lúdtollal, a gyertyalánggal elmélázok.
Vecsés, 2021. július 11. - Kustra Ferenc József
