Egy halk sóhaj, mit próbálsz elnyomni,
s bágyadtan ülsz az ágyadon,
rám gondolsz most is, bár próbálod titkolni,
de mégis én rólam álmodozol.

Most megkapsz mindent, amit csak kívánsz,
s szerelmed fennhangon hirdeted,
azt mondod boldog vagy, szerelmed tombol,
de titkon másokra éhezel.

Van, aki úgy szeret téged,
rád költi szinte mindenét,
de te csak játszod a szerelmet,
s nem hallod lelkének énekét.

Boldoggá tesz, hisz elhalmoz mindennel,
s fennhangon mondod, szereted,
de ha nem tud már majd többet adni,
akkor is kedves lesz neked?

Akkor majd jó lennék én is,
de már rég messze leszek,
eltűnök, mint a forgószélben
lehullott, sárgult levelek.

Akkor majd ott állsz összetörve,
s hiába hívsz, már nem megyek,
te voltál mindig, minden álmom,
de számodra minden elveszett.

Bárcsak lehetnék én őszi szellő,
hogy borzoljam szőke hajadat.
Vagy lehetnék én egy remek festő,
festhetnék szerelmes szavakat.

Lehetnék egy vízzel töltött csésze,
hogy ajkaink összeérjenek.
Érezném, hogy enyém vagy már végre,
rólad írnák költeményeket.

Ecset az én kezembe nem való,
szellő sem leszek soha, tudom.
Ez a lap egy palackba zárható,
összehajtom, bele is dugom.

Beledobom vágyam tengerébe,
bízva, hogy eljut tehozzád.
Elindítom hát a messzeségbe,
szerelmem bont majd rá vitorlát.

Gyönyörű volt, akár egy álom,
mind az, mit képzeltem veled,
gyönyörű, mit arany tollal
színesre festett a képzelet.


Gyönyörű, de rá kellett jönnöm,
mind az, mit elhittem neked,
hazugság volt. Most rideg minden,
s nem találom a helyemet.


Kihűlt szívemben néma gyász van,
s a könny, mely lelkemről pereg,
eleven sebként sajdul bennem,
aztán elmúlik hirtelen.


Időm kevés, és nem akarom már
rád pazarolni, mert lehet,
azt dobom el, ki csöndben, némán,
tiszta szívéből szeretett.


Néha még itt vagy álmaimban,
de többé nem leszek veled,
messze tűnök, hol talán egyszer
rám talál még a szerelem.

Siess kedves. A horizonton már
lassan gyűlnek a fellegek,
fut az idő, s a mi homokóránk,
oly gyorsan, szédítőn pereg.

Lassan az éj kibontja szárnyát,
sötét leplével küldve le,
és én aggódom. Ki tudja azt, hogy
meddig maradok még neked.

Rohan a perc és múlik az élet.
Fáj, és annyira féltelek,
nekem mindennap akkor szép csak,
amikor itt vagyok veled.

Siess kedves. Hisz rövid az élet,
és én annyira szeretek
mindent, ami csak hozzád fűz és
csapong bennem az érzelem.

Versenyt futni a rút idővel
nem tudsz. S ha nem leszek veled,
ki őrizi a lépteid majd,
s lesz e más, aki így szeret?

Leszek még álmaidban éjjel
a hőn áhított szerető,
ki nem vádolt. Szótlanul elment,
de vissza többé sose jő.


Leszek vágy, mikor az álom
kibontja kócos fonalát,
s álmodban oly mélyen várod,
ha szívedben lüktet a magány.

Leszek egy emlékkép a múltból,
mely kísér egy életen át,
s lehunyva szemed íriszében
játszin elilló délibáb.

Mely ott lebeg, míg tétovázol
álmok és ébrenlét között,
s vak tükör, mely az arcom rejti,
de nem látod jól, mert megtörött.

Leszek papírlap naplód mélyén,
mely megőrzi féltett titkaid,
vagy mécses, mely pislákol éppen,
s arcodra sápadt fényt vetít.

Leszek még szíved legmélyében
emlékkép, amely felsajog,
s álmodban százszor visszasírod
az elhibázott tegnapot.

Leszek csillag az éjszakában
mely holdvilág fénynél beköszön,
de elérni nem tudod mégsem,
S majd könnyeiddel küszködöl.

Hiába múlnak el az évek,
álmodban mindig ott leszek,
mert ily forrón, szelíden, féltőn,
soha senki sem szeretett.