Anya ölelj át, kérlek! Fázom,
oly gyönge még a kis kezem,
hisz még most jöttem erre a világra,
egyedül nem megy semmi sem.

Olyan jól esik hozzád bújni!
Ha itt vagy, nem fáj semmi sem!
Pici szívem oly nagyot dobban,
amikor itt vagy én velem.

Anya! Vigyázz rám! Őrizd az álmom!
Engedd, hogy melletted legyek!
Takarj be engem, hogyha fázom,
meghálálom, ha nagy leszek.

Te is ember vagy, nem csak holmi porszem,
nem kevesebb, mint más, nem csak kődarab,
ne engedd hát, hogy bárki eltaposson,
ne hagyd, hogy szétzúzzák minden álmodat.

Tanulj meg végre célodért kiállni,
ne tévesszen meg gonosz rágalom,
ne hallgass másra! Én melletted állok,
s bármi történjen, melletted vagyok.

Melletted leszek tűző napsütésben,
sűrű őszi ködben, vagy ha hó szitál,
melletted maradok, míg a szívem dobban,
hidd el! Nálam jobbat sehol sem találsz.

Egy halk sóhaj, mit próbálsz elnyomni,
s bágyadtan ülsz az ágyadon,
rám gondolsz most is, bár próbálod titkolni,
de mégis én rólam álmodozol.

Most megkapsz mindent, amit csak kívánsz,
s szerelmed fennhangon hirdeted,
azt mondod boldog vagy, szerelmed tombol,
de titkon másokra éhezel.

Van, aki úgy szeret téged,
rád költi szinte mindenét,
de te csak játszod a szerelmet,
s nem hallod lelkének énekét.

Boldoggá tesz, hisz elhalmoz mindennel,
s fennhangon mondod, szereted,
de ha nem tud már majd többet adni,
akkor is kedves lesz neked?

Akkor majd jó lennék én is,
de már rég messze leszek,
eltűnök, mint a forgószélben
lehullott, sárgult levelek.

Akkor majd ott állsz összetörve,
s hiába hívsz, már nem megyek,
te voltál mindig, minden álmom,
de számodra minden elveszett.

Bárcsak lehetnék én őszi szellő,
hogy borzoljam szőke hajadat.
Vagy lehetnék én egy remek festő,
festhetnék szerelmes szavakat.

Lehetnék egy vízzel töltött csésze,
hogy ajkaink összeérjenek.
Érezném, hogy enyém vagy már végre,
rólad írnák költeményeket.

Ecset az én kezembe nem való,
szellő sem leszek soha, tudom.
Ez a lap egy palackba zárható,
összehajtom, bele is dugom.

Beledobom vágyam tengerébe,
bízva, hogy eljut tehozzád.
Elindítom hát a messzeségbe,
szerelmem bont majd rá vitorlát.

Gyönyörű volt, akár egy álom,
mind az, mit képzeltem veled,
gyönyörű, mit arany tollal
színesre festett a képzelet.


Gyönyörű, de rá kellett jönnöm,
mind az, mit elhittem neked,
hazugság volt. Most rideg minden,
s nem találom a helyemet.


Kihűlt szívemben néma gyász van,
s a könny, mely lelkemről pereg,
eleven sebként sajdul bennem,
aztán elmúlik hirtelen.


Időm kevés, és nem akarom már
rád pazarolni, mert lehet,
azt dobom el, ki csöndben, némán,
tiszta szívéből szeretett.


Néha még itt vagy álmaimban,
de többé nem leszek veled,
messze tűnök, hol talán egyszer
rám talál még a szerelem.