Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.
Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.
Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog,
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.
De a szívem még ugyan úgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.
Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.
Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.
Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.
S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.
Még sem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.
Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.

Ma nincsen ünnep. Nincsenek díszek
a megterített asztalon,
s mégis: amikor téged várlak,
fénybe borul az otthonom.

Nem kell most dísz, és nem is kell gyertya,
valami furcsa fény ragyog
lelkemben, amely megvilágítja
a sötétbe borult ablakot.

Árnyat vetít a vén falakra
a hold, amely beköszön,
arcáról derűs mosoly árad,
mikor látja, hogy öltözöm.

Mit vegyek fel? Nem is tudom már,
amiben sokkal szebb leszek,
úgy szeretnélek elbűvölni,
hogy ne érdekeljen senki sem.

Tudod, nekem te vagy a legszebb!
Nálad jobb nem is kell nekem,
csak szeress! Mindig ily forrón,
hogy felkavarja a véremet.

Ölelj át. S szeress oly forrón,
ahogyan én is szeretek,
amíg a csókom lángra lobbant,
nem állhat közénk senki sem.

Szeretni egymást mindhalálig
Az egyetlen, ami kell nekem,
s együtt hullni a végtelenbe
veled, csak ennyi kell nekem.

Szüreti díszek színvarázsa
mely annyi szépséget rejteget,
szinte hívóan kacsintgatnak
a megérett szőlőszemek.
Felfűzött fürtök sokasága
szinte hívóan integet,
nem is tudok már ellenállni,
bár egy csőszlegény integet.
Még is lopok. Tavaly is így volt,
s tudtam: hiába integet,
csak egy perc volt, míg észrevettem,
s maskarás tollas kergetett.
És én szaladtam tollban úszva,
hajam hirtelen tele lett
sűrű, lefejtett buzogánnyal,
míg más boldogan nevetett.
Mégis jó volt, se nekem megérte
kifizetni az összeget,
amely egy fürtnek volt az ára,
hiszen a móka éltetett.
Minden szép volt, akárcsak most is.
Felcicomázott szekerek,
csőszlányok, fiúk sokasága,
mely a szekérről integet.
Népviseletbe öltözött minden.
A szekéren ülő gyerekek,
gyöngyös pártás kis csőszleányok,
s most a régmúltra emlékezek.
Tollas kalapos lovas legények
alattuk díszes bőrnyereg,
fa ostorukkal csattogtatnak,
s úgy élvezik a gyermekek.
Jókedv, kacagás száll a szélben,
olyan jó nézni titeket!
Hiszen ilyenkor összegyűlnek
pár órára az emberek.
Milyen jó lenne gyakrabban látni,
hogy boldogok még az emberek,
arcukon nevetés pírja látszik,
messzire űzve a könnyeket.
Gyakrabban kéne összegyűlni,
hiszen e pompás rengeteg,
messzire sodor minden bút, bajt,
s jókedvet áraszt százfele.
Én csak azt kérem most a sorstól,
adjon jólétet, kenyeret,
hogy örülni tudjunk minden szépnek,
melyet a sors még rejteget.
legyetek jók, és boldogok most,
és ha jövőre itt leszek,
látni szeretném minden arcon,
milyen boldog, és elégedett!

Hosszú év van mögöttem
még én is alig hittem.
Tudjátok ti milyen nagy vagyok?
Ki is növöm az iskola padot!
egész évben szorgosan tanultam,
hogy örüljön a tanítóm.
Büszke is rám biztos is,
nem leszek már én a kis diák,
hisz jövőre mi leszünk a nagyok.
Mert mindenki tudja kik a másodikosok!!!

Olyan furcsa, és forró a tested,
verejték gyöngyözik arcodon,
szemedben bágyadt csillagot látok,
beteg vagy, mégis titkolod.

Miért tagadod? Úgyis megérzem!
Olyan forró vagy, akár a tűz!
Arcodon vörös lázrózsák égnek,
mégis elmennél. Valami űz.

Valami furcsa, féktelen érzés,
amely teljesen elborít,
izzó parázzsal korbácsolva
háborgó tested, s egyre hív.

Magához láncol oly erősen,
mint az árvíz, mely elsodor,
hiába foglak erős kézzel,
tartanálak, de nem bírok

erős maradni, pedig érzem,
nem űz most más, csak a láz,
ne hidd, hogy égő szenvedély az
mely a testedet járja át.

Ne légy annyira nyughatatlan!
Feküdj le. Vetve az ágy.
én majd itt leszek, s mire felébredsz,
jobb lesz, és semmise fáj.