Magasra csapkodnak a szilaj hullámok
Genezáreth taván, Genezáreth taván
Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.
Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó
Genezáreth taván engem egy rév felé
Egy boldog rév felé viszen most a hajó.
Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,
Hogy jöhetne végre boldogan utánam
Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.
Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,
Ha az a sok hullám Genezáreth taván
Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.
Pedig vele élni én nagyon szeretnék,
De hullámok zúgnak, és én reszketek még,
Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:
"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,
Neked adtam Ádám jobbik természetét,
De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.
Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,
Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,
Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.
A valóság nem kell, csábítanak az álmok,
Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,
Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)
Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .
Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,
Ne lásd sose többé a te Édesanyád,
Sose legyen sehol szava reményednek,
Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek
És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,
Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."
Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,
Hiába lázadok, megfogant az átok,
És ennek útjából én ki nem térhetek,
Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.
Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:
Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .
Genezáreth taván, Genezáreth taván
Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.
Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó
Genezáreth taván engem egy rév felé
Egy boldog rév felé viszen most a hajó.
Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,
Hogy jöhetne végre boldogan utánam
Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.
Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,
Ha az a sok hullám Genezáreth taván
Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.
Pedig vele élni én nagyon szeretnék,
De hullámok zúgnak, és én reszketek még,
Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:
"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,
Neked adtam Ádám jobbik természetét,
De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.
Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,
Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,
Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.
A valóság nem kell, csábítanak az álmok,
Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,
Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)
Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .
Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,
Ne lásd sose többé a te Édesanyád,
Sose legyen sehol szava reményednek,
Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek
És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,
Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."
Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,
Hiába lázadok, megfogant az átok,
És ennek útjából én ki nem térhetek,
Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.
Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:
Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .
"Azoké a vers, akinek szűz a
lelkük, de érintett fiatal testük."
Miért zokogsz szép Magdolnám
S bánod nem létező bűnöd?
Miért átkozod pompás tested?
Hogy az örömöket kerested.
Miért sikolt imát ajkad?
Hogy szűzi tested odaadtad.
Miért sírod: bűnös vagyok
Hogy a lelked csak kacagott.
Ha céda lennél, ócska céda
Ha bűnöznél is néha, néha.
Ha ezer bűn szennyezné lelked.
Ne félj, hiszen az élet kerget.
Ha millió csók égette ajkad
Foltot nem hagyott egy se rajtad.
Ha mindenkié voltál lettél
S a bűnök között feketedtél.
Akkor is szűz, tiszta maradtál
Akkor is ha hazudtál, csaltál.
Akkor is ha bűnös lennél
Ha szeretnél, nem szeretnél.
Akkor is mint Szűz Mária
Tiszta lennél, fehér tiszta.
lelkük, de érintett fiatal testük."
Miért zokogsz szép Magdolnám
S bánod nem létező bűnöd?
Miért átkozod pompás tested?
Hogy az örömöket kerested.
Miért sikolt imát ajkad?
Hogy szűzi tested odaadtad.
Miért sírod: bűnös vagyok
Hogy a lelked csak kacagott.
Ha céda lennél, ócska céda
Ha bűnöznél is néha, néha.
Ha ezer bűn szennyezné lelked.
Ne félj, hiszen az élet kerget.
Ha millió csók égette ajkad
Foltot nem hagyott egy se rajtad.
Ha mindenkié voltál lettél
S a bűnök között feketedtél.
Akkor is szűz, tiszta maradtál
Akkor is ha hazudtál, csaltál.
Akkor is ha bűnös lennél
Ha szeretnél, nem szeretnél.
Akkor is mint Szűz Mária
Tiszta lennél, fehér tiszta.
Felettem ég a déli perzselő nap,
Köröttem mély csend, lélek nincs sehol.
A szemhatáron ég, föld egybeolvad
És elmosódik, lassan összefoly.
Oly mozdulatlan, hangtalan a róna!
El-elrepül felette egy madár
És a magasban egyet-kettőt szólva,
Alább ereszkedik - és tovaszáll.
Ki-kicsillan a távol falu tornya
Szeliden kéklő lombsátor megett,
Ide hallatszik halkan, elmosódva,
Amint konditják hosszan a delet.
Toronyirányból tart felém egy ember,
Vállán kapája, - csendesen halad
S mig szembe néz a néma végtelennel,
Tekintetében biztos öntudat.
A homloka sürün barázda-hintett,
Napbarnitott, de büszke és merész,
Arczán verejték ül, - de a tekintet,
Az a szabad, nagy végtelenbe vész.
Járása lassu, mozdulata ritka,
Körötte, benne, nyugalom honol,
Puszta nevelte, rónaság tanítja
S az a tanitó fenséges, komoly
S hogy elhalad a déli verőfényben,
Kalapot billent - köszön csendesen,
Tovamegy szótlan, - én csak nézem, nézem
S egy gondolat fut által lelkemen;
Te vagy a nemzet, rónaság lakója,
Te vagy a mult, ki jövendőnk marad;
Olyan vagy népem, mint hazád, a róna:
Komoly és méltóságos, hallgatag
S amint az ember ment a pusztán végig,
Népek nagy utján igy mégy nemzetem;
Haladsz - szemünknek láthatatlan czélig
Nyugodtan, büszkén és fenségesen!
Köröttem mély csend, lélek nincs sehol.
A szemhatáron ég, föld egybeolvad
És elmosódik, lassan összefoly.
Oly mozdulatlan, hangtalan a róna!
El-elrepül felette egy madár
És a magasban egyet-kettőt szólva,
Alább ereszkedik - és tovaszáll.
Ki-kicsillan a távol falu tornya
Szeliden kéklő lombsátor megett,
Ide hallatszik halkan, elmosódva,
Amint konditják hosszan a delet.
Toronyirányból tart felém egy ember,
Vállán kapája, - csendesen halad
S mig szembe néz a néma végtelennel,
Tekintetében biztos öntudat.
A homloka sürün barázda-hintett,
Napbarnitott, de büszke és merész,
Arczán verejték ül, - de a tekintet,
Az a szabad, nagy végtelenbe vész.
Járása lassu, mozdulata ritka,
Körötte, benne, nyugalom honol,
Puszta nevelte, rónaság tanítja
S az a tanitó fenséges, komoly
S hogy elhalad a déli verőfényben,
Kalapot billent - köszön csendesen,
Tovamegy szótlan, - én csak nézem, nézem
S egy gondolat fut által lelkemen;
Te vagy a nemzet, rónaság lakója,
Te vagy a mult, ki jövendőnk marad;
Olyan vagy népem, mint hazád, a róna:
Komoly és méltóságos, hallgatag
S amint az ember ment a pusztán végig,
Népek nagy utján igy mégy nemzetem;
Haladsz - szemünknek láthatatlan czélig
Nyugodtan, büszkén és fenségesen!
Ne csókolj, Miriám. Ártalmas éj ez,
Én ismerem rég. Vissza-vissza tér
Szomorú, bús, igaz mesékkel.
Ne csókolj, Miriám, csúf ez éjjel
És csókot adni vissza nem tudok,
Nem csörtet, álmos testemben a vér.
Mesélni kell ilyenkor, Miriám,
Árnyak kerengnek, rémülök, futok,
Fogj át, öledbe hajtom a fejem,
Jaj, jaj, az a sok kínos szerelem,
Amely űz, hajt olyan régóta már.
Ne csókolj, Miriám, Margit és Erzsi vár.
Akkoriban mondatott én rólam sok dicséret és gáncsoló szó.
Mondatott, hogy nagytehetségű ifjú lennék, de szörnyűképen
semmisem leszek, mivelhogy szertelenségről adtam tanúbizonyságot.
Nem adtam én ellenben e beszédekre semmit. Hajszolt, űzött a
rosszba kergető démon, s úgy hitték, hogy megöl az éjszakázás,
mivel éjszakánként a mámort kerestem, s nappal álmos voltam és buta.
Mámor-árus helyeken pedig csak rossz leányokkal beszéltem én, és
néha undorodtam magamtól, mert eszembe jutott, hogy e rossz leányok
bemocskítanak.
Május volt, és a kertben ismertem meg Erzsit és Margitot.
Ők tiszta lányok voltak, és én nem tudtam ennek folytán velük
beszélni.
Hogy ott ültek a rózsák bokra alatt, csak néztem őket. Tudtam,
hogy ők tiszták, és áhitottam fehér kezüket megcsókolni...
...Akkor éjjelen még nagyobb volt fejemben és szívemben a mámor...
És szomjas voltam tiszta kezek csókolására, és reszketve gondoltam
Erzsire és Margitra.
Égett az ajkam, szorult a torkom. Szerettem volna belekiáltani az
éjszakába, hogy én egy tiszta leányt szeretek.: Erzsit vagy Margitot...
Így jött előmbe boros pohárral az ifjú, ki szintén ott ült velünk
a padon; a rózsák bokra alatt. Lázasan, susogva kérdeztem tőle:
- Te is szeretsz?
- Igen...
- Tiszta lányt?
Súgva szólt:
- Erzsit...
S én leborultam az ifjú vállára... Lázban égve nyögtem: Szeretem
én is! Én is!... A tisztát, a szentet, Margitot...
Margit és Erzsi... Jaj, Melanie is jön,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Beszélek véle, beszélek róla,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Ő volt az én királynőm...
Hogy unottan köszöngetek nektek az utcán, ismerős idegenek, mit
gondoltok rólam?...
Sápadt vagyok, nehéz járású, alázatos... Mit gondoltok rólam?...
Kacagtok, fitymáltok, míg mellettetek elbotorkálok... Honnan
is tudnátok, hogy ez a sápadt, lomha, vézna ifjú egy száműzött
királyfi?...
...Az voltam én! Rongyos cipőjű, foltozott könyökű, hatalmas
királyfi. Rózsás volt az arcom, ragyogó fekete a két nagy szemem,
hullámmal csapódott fehér homlokomra fekete hajam... S a trón, a trón!
Hatalmas aranytrón ragyogott felém. Nagy volt birodalmam, csodásan
mesés nagy. A szívem, a szívem...
Az volt a legtelibb szív minden szívek között... Királynője is
volt! Megálljatok.
...Hogy ott tanítottam a kis szobában, aztán bealkonyult, szomorú
voltam volt nagyon. Künn kigyúltak, a lámpák s az én nagy szemeim
belemeredtek az emberes utcába. Mellettem a leckéjét darálta a fiú,
kiért négy forintot fizettek nekem... Aztán nagyon keserűnek éreztem a
szívemet....
Sohase fognak az én szemeim úgy eltévedni, mint akkor. Sohase fog
az szívem olyan keserű lenni, mint akkor. Sohase látom meg én többé
Melaniet, ki nénje azon fiúnak, kiért négy forintot fizettek nekem...
És nem tudom őt elbeszélni nektek. Szőke volt a haja, és könny
volt a szemében, és én nem láttam őt csak messziről...
És hogy nagy szemeimmel néztem a setétet, és hogy keserű volt az
én szegény szívem, azt nem tudhatta Melanie, mert hogy nem ő fizette
ki nékem a négy forintokat...
Én ott a setétben láttam a trónt. Aranyból való trónt, mely vár
reám, királyfiára... Csakhogy nekem a víz még bemegyen a cipőmbe, és
négy forintból nem csinálnak új ruhát. De végre is királyfi vagyok, és
majd meglát engem Melanie, és virág lesz a hajában, és könnytelen lesz
a szeme...
Így gondolám, míg nagy szemeim belemeredtek a setétbe, de
kiszakadt a lárma a közelső szobából. Mintha ugatott volna szűkölő
kutya, mintha a szívembe harapott volna valaki, és ijedten rántogattam
a leckehadaró fiú karját.
- Ki az?...
Szólt a fiú:
- Melanie sír. A néma...
...És akkor éjszaka lidérc ült reám, s egy kutya harapta a
szívemet. Aranyból való trónon láttam magamat. Jobbomon ült Melanie,
a néma, és igen-igen sírt...
Most csókolj, Miriám!
Óh, gonosz éjjel,
Bús éjjele bús, való meséknek,
Miriám, gyújtsd fel a vérem,
Jaj, jönnek a mesék, Miriám, Miriám...
Én ismerem rég. Vissza-vissza tér
Szomorú, bús, igaz mesékkel.
Ne csókolj, Miriám, csúf ez éjjel
És csókot adni vissza nem tudok,
Nem csörtet, álmos testemben a vér.
Mesélni kell ilyenkor, Miriám,
Árnyak kerengnek, rémülök, futok,
Fogj át, öledbe hajtom a fejem,
Jaj, jaj, az a sok kínos szerelem,
Amely űz, hajt olyan régóta már.
Ne csókolj, Miriám, Margit és Erzsi vár.
Akkoriban mondatott én rólam sok dicséret és gáncsoló szó.
Mondatott, hogy nagytehetségű ifjú lennék, de szörnyűképen
semmisem leszek, mivelhogy szertelenségről adtam tanúbizonyságot.
Nem adtam én ellenben e beszédekre semmit. Hajszolt, űzött a
rosszba kergető démon, s úgy hitték, hogy megöl az éjszakázás,
mivel éjszakánként a mámort kerestem, s nappal álmos voltam és buta.
Mámor-árus helyeken pedig csak rossz leányokkal beszéltem én, és
néha undorodtam magamtól, mert eszembe jutott, hogy e rossz leányok
bemocskítanak.
Május volt, és a kertben ismertem meg Erzsit és Margitot.
Ők tiszta lányok voltak, és én nem tudtam ennek folytán velük
beszélni.
Hogy ott ültek a rózsák bokra alatt, csak néztem őket. Tudtam,
hogy ők tiszták, és áhitottam fehér kezüket megcsókolni...
...Akkor éjjelen még nagyobb volt fejemben és szívemben a mámor...
És szomjas voltam tiszta kezek csókolására, és reszketve gondoltam
Erzsire és Margitra.
Égett az ajkam, szorult a torkom. Szerettem volna belekiáltani az
éjszakába, hogy én egy tiszta leányt szeretek.: Erzsit vagy Margitot...
Így jött előmbe boros pohárral az ifjú, ki szintén ott ült velünk
a padon; a rózsák bokra alatt. Lázasan, susogva kérdeztem tőle:
- Te is szeretsz?
- Igen...
- Tiszta lányt?
Súgva szólt:
- Erzsit...
S én leborultam az ifjú vállára... Lázban égve nyögtem: Szeretem
én is! Én is!... A tisztát, a szentet, Margitot...
Margit és Erzsi... Jaj, Melanie is jön,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Beszélek véle, beszélek róla,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Ő volt az én királynőm...
Hogy unottan köszöngetek nektek az utcán, ismerős idegenek, mit
gondoltok rólam?...
Sápadt vagyok, nehéz járású, alázatos... Mit gondoltok rólam?...
Kacagtok, fitymáltok, míg mellettetek elbotorkálok... Honnan
is tudnátok, hogy ez a sápadt, lomha, vézna ifjú egy száműzött
királyfi?...
...Az voltam én! Rongyos cipőjű, foltozott könyökű, hatalmas
királyfi. Rózsás volt az arcom, ragyogó fekete a két nagy szemem,
hullámmal csapódott fehér homlokomra fekete hajam... S a trón, a trón!
Hatalmas aranytrón ragyogott felém. Nagy volt birodalmam, csodásan
mesés nagy. A szívem, a szívem...
Az volt a legtelibb szív minden szívek között... Királynője is
volt! Megálljatok.
...Hogy ott tanítottam a kis szobában, aztán bealkonyult, szomorú
voltam volt nagyon. Künn kigyúltak, a lámpák s az én nagy szemeim
belemeredtek az emberes utcába. Mellettem a leckéjét darálta a fiú,
kiért négy forintot fizettek nekem... Aztán nagyon keserűnek éreztem a
szívemet....
Sohase fognak az én szemeim úgy eltévedni, mint akkor. Sohase fog
az szívem olyan keserű lenni, mint akkor. Sohase látom meg én többé
Melaniet, ki nénje azon fiúnak, kiért négy forintot fizettek nekem...
És nem tudom őt elbeszélni nektek. Szőke volt a haja, és könny
volt a szemében, és én nem láttam őt csak messziről...
És hogy nagy szemeimmel néztem a setétet, és hogy keserű volt az
én szegény szívem, azt nem tudhatta Melanie, mert hogy nem ő fizette
ki nékem a négy forintokat...
Én ott a setétben láttam a trónt. Aranyból való trónt, mely vár
reám, királyfiára... Csakhogy nekem a víz még bemegyen a cipőmbe, és
négy forintból nem csinálnak új ruhát. De végre is királyfi vagyok, és
majd meglát engem Melanie, és virág lesz a hajában, és könnytelen lesz
a szeme...
Így gondolám, míg nagy szemeim belemeredtek a setétbe, de
kiszakadt a lárma a közelső szobából. Mintha ugatott volna szűkölő
kutya, mintha a szívembe harapott volna valaki, és ijedten rántogattam
a leckehadaró fiú karját.
- Ki az?...
Szólt a fiú:
- Melanie sír. A néma...
...És akkor éjszaka lidérc ült reám, s egy kutya harapta a
szívemet. Aranyból való trónon láttam magamat. Jobbomon ült Melanie,
a néma, és igen-igen sírt...
Most csókolj, Miriám!
Óh, gonosz éjjel,
Bús éjjele bús, való meséknek,
Miriám, gyújtsd fel a vérem,
Jaj, jönnek a mesék, Miriám, Miriám...
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,
De mindened vagyok
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!...
És ha mindezért jár
Díj avvagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled...
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,
De mindened vagyok
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!...
És ha mindezért jár
Díj avvagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled...
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!

Értékelés 

