Miért mentél el,
még nem neveltél fel?
Pedig szükségem lenne Rád,
drága jó Anyukám,
hiszen magamra hagyott Apukám
amikor Te lehunytad két szemed,
így Nővérednek jár a köszönet,
hogy felnevelt engem,
s megtett értem mindent,
amit csak lehetett,
ilyen az, Akiből ömlik a szeretet!

Még csak egy év és elmész
Magad mögött hagysz mindent
a múltat, engem.
Elfelejtesz,
elfelejted azt, hogy szerettelek.

Moslolyogni fogsz,
hisz boldog vagy,
egy új világ tárul fel előtted
ami talán szebb
talán jobb.

A tudat, hogy elmész
lebénit
Szinte látom, ahogy elsétálsz
és én csak állok könnyes szemekkel.

Most fáj minden
az emlékek, a múlt,
a jelen, a jövő.
Leginkább az fáj,
hogy nem látlak többé.

Csak egy mosoly, egy szó
elég lenne,
akkor el engednélek örökre
Fáj a szivem, szinte vérzik
Hiába,nem gondolsz rám.

Ahogy ülök és e sorokat irom
Szememben millió könnycsepp találkozik
Majd sorban a mélybe zuhannak
Lehetetlen,hogy elengedjelek,
Nem megy szeretlek.

Miért élek ha nincs életem?
Nincs jövőm vagy ami van pusztulás
Talán ez lesz saját végem?
Csak annyit tudok hogy kaszára szál
A lelkem ahogy másé szokott
De az enyémnek már nincs már több szövet
A kezén de sírva könyörög
Hogy fojtson meg a halál tömör
Vén ósdi köpönyege
Mely már végső szó lenne...

Belülről mar engem,
kívülről nem látszik,
de elemészt teljesen,
vágyam utánad.

Mióta először láttalak,
kezem, lábam remeg,
a szívverésem mérni,
már nem is lehet.

Megfogott szépséged,
szemed, arcod bája,
csodás testednek,
izgató látványa.

Mert te vagy a Nő,
az anya, angyal,
oda vagyok érted,
fájó, üres aggyal.

Ha hívnál, mennék,
bármikor, bárhová,
feladnék érted mindent,
mennék, akár világgá.

Találkozni veled,
megfogni a kezed,
szemedbe nézni,
nékem vajon lehet?

Kérlek annyit mondj,
jöhetsz, várlak,
engem is emészt
a vágy, utánad.

Ez lenne az Új Év,
első jó híre,
indulnék is azonnal,
oda, Edelénybe.

És tudod Edelény,
mitől nevezetes?
Ott lakik a legszebb,
minden nő felett.

De hiába a vágy,
ha az egyoldalú,
azért vagyok Én,
folyton szomorú.

Leteszem a tollat,
most már elfeledlek,
tudom az Isten,
nem nékem teremtett.

Legyen az életed,
nélkülem is szép,
gondolj jó szívvel rám,
ha eszedbe jutnék.

Zörgő motorral beáll az 55-ös
rozzant Ikarus-felszállás, a hűvös
őszi szél után jóleső meleg fogad,
siess már, ülj le, meg ne üsd magad,
veszekedés, lárma, elhelyezkedünk.
Az úton Pestig beszélgetünk.
Osztyapenkó, hidak, Országház. Kiszállás
fürgén, délelőtt gyárlátogatás:
feketén málló falak mögött dübörgő
géphalmaz, daru emel, csörlő
feszül, tovább megyünk, második emelet:
szorgos kezek milliós gépeket
bűvölnek, kimért, pontos mozdulatokkal,
kék köpenyes gesztikuláló tagokkal
magyaráz. Kiérünk, végre friss levegő!
Délután Halászbástya unalomig,
utána futás a pályaudvarig,
hogy el ne késsünk, mert itt kapjuk
a jegyeket,? este varieté ? tudjuk
hol van, nem késünk el, jók leszünk!
? Nyugati, érkezési oldal, munkások,
kusza tömeg. A lány vonatok
füstjét nézi-én Őt.
Hátranéz, mosolyog, rőt
hajával szél játszik,
beszélgetünk. Nem látszik
rajta hogy,?intézetis?.
Tetszel nekem mondom, nevet,
utálja a rendőröket
és tud egy helyet,
hol ketten lehetünk.
Kéz a kézben megyünk,
búcsúzunk a varieté előtt,
osztálytársak dühödt
képpel meresztik szemüket,
majd kamasz ösztönüket
nehezen elfojtva bemennek,
s közben gyűlölnek,
mert nekik nem sikerült.
Varieté, vidámság, feledünk
mindent, futunk a busz felé.
Hűvös őszi szél után jóleső meleg fogad,
siess már, ülj le, meg ne üsd magad,
veszekedés, lárma, elhelyezkedünk,
hazafelé már nem beszélgetünk.
Jó lenne aludni most!

1974. 10. 15.