Kegyed lenne az én örök pirkadatom…
Kegyed lenne a reggeli napsugárom…
Kegyed lenne a szépség-örök napfényem,
Kegyed lenne a reggeli ébredésem…

Kegyed lehetne a szerelem-szellőm…
Kegyed lehetne szerelem észvesztőm…
Kegyed lehetne, aki inná a csókomat…
Kegyed lehetne, ki visszaadná csókomat…

Kegyed legyen már az, ki melengeti a szívemet…
Kegyed legyen már az, ki pátyolgatja a lelkemet…
Kegyed legyen már az, ki este engem álomba simogat…
Kegyed legyen már az, ki velem valósítja meg álmokat!

Vecsés, 2021. március 22. – Kustra Ferenc József – íródott, szerelmesen vágyódó, anaforás csokorban.

Állok az erkélyen, és lenézek a tájra,
Ha ezt még tájnak lehet nevezni.
Mert nem látok a ligetben senkit,
Sem a tavon csónakkal, evezni.

Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,
Melyet néha meglebbent a szél,
Ha a betonházak dzsungele közül
Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.

Templomok tornyai magasodnak,
Hoznak fehér foltot a szürke tájba.
Madarak a tornyok felől szállnak
A város egyetlen megmaradt parkjába.

Az a néhány fa, mit parknak neveznek,
Már csak árnyéka egykori önmagának.
Mert átalakult szerepe az idők folyamán:
A házakban nagyobb értéke van a fának.

Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,
A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.
Még néhány zöldre festett ház meg garázs,
Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.

Itt élünk bezárva egy épített világba,
És meghalunk, mintha természetes lenne.
Pedig az erdők ma már házak, nem fák,
A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.

Sokszor kérdeztem,
vajon miért én,
Miért kaptam ennyi sebet, miért nem volt fény?
Kerestem a választ,
de csak zaj volt minden,
Aztán jöttél te… és csend lett bennem.

Remegő szívem nyugodni tér,
Újra boldogan élhetek,
És végre megértettem, hogy mégsem vesztettem.
Mert mit elvett tőlem az idő,
a keserédes sors,
Te visszahoztad bennem, minden érzés újra forr.

Miattad lélegzem,
Veled együtt kettesben.
Nélküled az életem,
túlélés lenne csendesen.
Végre újra élhetek,
Megpihenve, boldogan.
Te mentettél meg,
Végre újra létezem.

S ha majd sírsz, és nem tudod, miért fáj,
Tudd, hogy nem vagy egyedül, ha a világ rád is száll.
Mert amit most tőlem kapsz, az nem múlik el,
Az egy erő benned — ami majd megtart,
ha harcolnod kell.

Elvesztettem már sok mindent én,
Aztán kaptam tőled egy új ént,
akit eddig nem ismertem,
Egy jobb embert, egy csendes harcost,
Aki már nem fél, mert tudja:
Te vagy neki a fény!

Tudom lesznek nehéz napok,
A világ kemény, sokszor hideg,
Ha fáj ott benn, tudnod kell,
Míg élek én veled leszek.
Te vagy a meleg otthon ha fázom én,
A szívem ritmusa is te lettél,
Már minden álmom benned él!

Miattad lélegzem,
Veled együtt kettesben,
Nélküled az életem,
túlélés lenne csendesen.
Végre újra élhetek,
Megpihenve, boldogan,
Te mentettél meg,
Végre újra létezem.

S ha majd sírsz, és nem tudod miért fáj,
Tudd, hogy nem vagy egyedül,
ha a világ rád is száll,
Mert amit most tőlem kapsz,
az nem múlik el,
Az egy erő benned,
ami majd megtart,
ha egyedül leszel.

Lesznek napok, mikor távol leszek,
De a hangom ott lesz a szélben,
ha valami fájna neked.
Mert a szeretet nem múlik el, csak tovább él, benned, veled,
mint egy dal ami mindig hazatér!

Sajnáltassa magát, ahelyett, hogy helyre hozná amit tönkretett
Inkább könyebb neki más háta mögé bújni, főleg aki közvetett
Nem tud sirni, röstelni, vagy hibákat megbánni
Nehezebb lenne neki erre magát őszíntén elszánni.

Voltak borus percek, mikor leszált a csendes éj,
A múlt árnyai felszinre kerültek, mint a váratlan, de makacs szeszély.
Öccsétől búcsúzva, térdelve könyörgött,
Megtorlásra szomjazva, minden ép és szilárd falat ledöntött.

Senki sem figyelmeztette, mivé fog ezután válni,
Ha talán másképp döntött volna, nem kellett volna még több mély gödröt ásni.
Nem tehetett róla, hisz gyenge volt a józan ész,
Vérbe fagyva karjai, kettéhasítva az örökrész.

Holtak földjéhez, egy szál rózsával érkezett,
Testvérétől búcsúzva, egy dolgot tőle kérdezett.
Miért nem ő hagyta el, ezt a borzalmas életet,
Majd véresre szoritva a rózsát, úgy kapott vérszemet.

Kettémetszett alkony, árnyékba borulva
Ígéretett fogadott, megtorlatlanul okulva.
Játszótér ehhez képes, a bukott angyalok otthona.
Eljön az idő, kezdődik a gonoszok ostroma.

Hétköznapi pszichológia

Az élet engem, mint titkos kokottot, folyton kompromittált,
Aztán meg, hogy tegyek, ne tegyek, vagy eltűrjek, még asszisztált.
Így sokat voltam, oly' lélektani helyzetben,
Hogy kintet a saját sorosomból nem leltem.

Élet keményen haladt, csattogott, katona csizma lehet rajta,
Testem, meg csak ment utána, behúzott nyakkal, mintha húzná pányva…
Bizony, hogy, hogy nem volt jó, azt tudom, de nem majd holnap, hanem már ma.

Lélek nélkülinek lenni tán' jobb, mint lelketlennek,
Mert ők csak elfáradt, nemtörődöm, felületesek…
Míg a lelketlenek teljes érzelem nélküliek.

Amerre szögesdrótom szegélyezte utamat, nem mehettem,
Ahol meg nem volt ilyen semmi, arra meg én balga, nem mentem…
Lábam, térdig lejártam, hogy felszálljak… de azt meg nem tehettem.

Ma már a lélektani helyzet biz', sokkal rosszabb, mint valaha,
Életvizem kiapadt, életem, a sors, megfeneklett, hala…
Gyermekkoromban, magamnak jobb sorsot szántam, mások is, vala.

A legfőbb, mai lélektani helyzet,
Egy elfuserált, tárgyi élethelyzet…
Ki ezt előre tudja… kinek kellett?

Lelkem, benne van teljesen a tudatalattimba,
Így én vagyok lelkem sajátos, igavonó barma…
Nyakamra erősítve, lélek, alakított járma.

A jó és rossz egyvelege dallamként zakatol a fülembe,
Ebből a rossz a domináns, ő a földesúr az életembe…
Sőt, az a kis jó is olyan, hogy besodorhat a végveszélybe.

A lélekben, lágyas hullámokat vet, az érzelmek kavalkádja,
Meg jól kileng a tudatalatti, mint meglökött hajóhintája…

A kecskepásztor is kedveli az ürühúst,
Szüret után van, hogy elkészül az édes must…
Lélek meg nem nyugszik, csak gyötri a mustos-húst.

Nekem, mindig katonás, sarkos, kemény, a lélektani helyzet,
És ha kell, levágja a sorsot, mint egy disznót… az élethelyzet…
Hmm… nem csak a régi magyaroknak! Nekem is, jó nagy Mohács kellett?!

Vecsés, 2015. szeptember 15. – Kustra Ferenc József