Idő 
Értékelés 
Értékelés Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…
Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.
Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.
Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,
Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?
Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?
Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…
Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.
Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!
Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.
Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!
Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.
A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.
Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.
A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…
Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.
Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.
Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.
Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,
Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?
Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?
Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…
Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.
Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!
Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.
Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!
Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.
A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.
Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.
A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…
Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.
Jelentése: Sürgős! Azonnal! Sietni!
Bizony állandó a halálmadár, kitartóan lebeg fölöttem,
Még azt is sugallja, hogy itt mi forduljon meg… biza' a fejemben.
El is gondolkoztam, megmaradok? Vagy véget ér rövid életem?
Átölelem én a pillanatot és remegve kérem, hogy engem
Ölelésben élni hagyjon, dideregve túléljem szürkületem!
Erre az oximoron eredetiségre vágyok… ez életem!
Megjöttem az ideérkezett élet-szerelvényem fékcsikorgó zajával,
És rögtön szembesültem a helyszín jégbe-hóba fagyott, elemi bújával…
Időtlenül markolom a pillanatot, ne változzon, az idő múltával…
Láttam a halált, a végső búcsú utáni csendjét,
Láttam az elmúlást, a szenvedés, utolsó percét.
Láttam a hómezők esti fénytáncának meglétét.
Láttam itt a poklot, a frontot, ezt az őrült őrjöngőt,
Láttam itt már napsugaras deleket, mind a tündöklőt.
Láttam én azt is, hogy mily’ a robbanás… nagyon üvöltőt.
Már tudom, hogy itt ez a fronti lét, maga a posvány, a métely,
Már tudom, hogy befészkelte magát agyunkba a konok kétely.
Már tudom, hogy nagy kétség, életben maradunk-e... van ki, némely.
Napon észlelem, nem szállnak fel a boldog dalok,
A fájdalomból kiszakadnak, a csend-sóhajok,
Ha, csak elcsúszol a jégen, halál a kezét nyújtja,
Kit itt baj ér és lefekszik, hódomb az új vánkosa!
Fiatal katonának otthon van a mátkája, a szülei,
Harchelyzetben rájuk gondolni sem lehet, meg postát küldeni…
Ha már a levelet megírtad, tedd a zsebedbe a szíved fölé
De tudd, ha átlőtték, akkor azt a posta már ki, nem kézbesíté…
Katona hamar úgy jár, hogy ölelgeti az idegen földet,
De még jó, ha önszántából és félelmében nagyon remegett.
Itt hamar úgy jár a katona, hogy parancsra idesiet,
De még jó, ha önszántából megvédheti saját életet.
*
(10 szavas)
Itt a vágy fölemelkedik tökélyre,
De megvan-e katona lelki kielégülése?
*
(Haiku)
Halál pillanat
Hómagány-élet vége.
Üzenet haza…
*
(HIAQ)
Behívó érvényben.
Orosszal harc folyamatban.
Fiatal életek…
*
Ki tudja, hogy innen mikor szabadulunk el
Elásnak egy gödörbe, vagy megyünk… élettel.
Itt bizony, erre-arra állandóan vágtat a halál.
Én hazamennék! Jó lenne, ha erre, felém nem kaszál…
Vecsés, 2016. január 3. – Kustra Ferenc József – történelmi emlékezés az ott veszett katonáinkra…
Bizony állandó a halálmadár, kitartóan lebeg fölöttem,
Még azt is sugallja, hogy itt mi forduljon meg… biza' a fejemben.
El is gondolkoztam, megmaradok? Vagy véget ér rövid életem?
Átölelem én a pillanatot és remegve kérem, hogy engem
Ölelésben élni hagyjon, dideregve túléljem szürkületem!
Erre az oximoron eredetiségre vágyok… ez életem!
Megjöttem az ideérkezett élet-szerelvényem fékcsikorgó zajával,
És rögtön szembesültem a helyszín jégbe-hóba fagyott, elemi bújával…
Időtlenül markolom a pillanatot, ne változzon, az idő múltával…
Láttam a halált, a végső búcsú utáni csendjét,
Láttam az elmúlást, a szenvedés, utolsó percét.
Láttam a hómezők esti fénytáncának meglétét.
Láttam itt a poklot, a frontot, ezt az őrült őrjöngőt,
Láttam itt már napsugaras deleket, mind a tündöklőt.
Láttam én azt is, hogy mily’ a robbanás… nagyon üvöltőt.
Már tudom, hogy itt ez a fronti lét, maga a posvány, a métely,
Már tudom, hogy befészkelte magát agyunkba a konok kétely.
Már tudom, hogy nagy kétség, életben maradunk-e... van ki, némely.
Napon észlelem, nem szállnak fel a boldog dalok,
A fájdalomból kiszakadnak, a csend-sóhajok,
Ha, csak elcsúszol a jégen, halál a kezét nyújtja,
Kit itt baj ér és lefekszik, hódomb az új vánkosa!
Fiatal katonának otthon van a mátkája, a szülei,
Harchelyzetben rájuk gondolni sem lehet, meg postát küldeni…
Ha már a levelet megírtad, tedd a zsebedbe a szíved fölé
De tudd, ha átlőtték, akkor azt a posta már ki, nem kézbesíté…
Katona hamar úgy jár, hogy ölelgeti az idegen földet,
De még jó, ha önszántából és félelmében nagyon remegett.
Itt hamar úgy jár a katona, hogy parancsra idesiet,
De még jó, ha önszántából megvédheti saját életet.
*
(10 szavas)
Itt a vágy fölemelkedik tökélyre,
De megvan-e katona lelki kielégülése?
*
(Haiku)
Halál pillanat
Hómagány-élet vége.
Üzenet haza…
*
(HIAQ)
Behívó érvényben.
Orosszal harc folyamatban.
Fiatal életek…
*
Ki tudja, hogy innen mikor szabadulunk el
Elásnak egy gödörbe, vagy megyünk… élettel.
Itt bizony, erre-arra állandóan vágtat a halál.
Én hazamennék! Jó lenne, ha erre, felém nem kaszál…
Vecsés, 2016. január 3. – Kustra Ferenc József – történelmi emlékezés az ott veszett katonáinkra…
De vágyom, társaságod Ivett!
Ezzel, elmondtam a lényeget.
Persze kén’ ölelni,
Veszetten csókolni.
Ruhádat lerángatni lehet?
Legott magam alá gyűrnélek
Kihunynának bennem a fékek.
Tennék a kedvedre,
Csókolnék kebledre.
Élvezném… izzadt ölelések.
Veled lenni, olyan jó lenne,
Meglásd, válik ez majd kedvedre.
Jó összeforrásban,
Sok-sok orgazmusban.
Ivett, Te vagy vágyunk kényszere!
Vecsés, 2019. január 15. – Kustra Ferenc – erotikus LIMERIK csokor.
Ezzel, elmondtam a lényeget.
Persze kén’ ölelni,
Veszetten csókolni.
Ruhádat lerángatni lehet?
Legott magam alá gyűrnélek
Kihunynának bennem a fékek.
Tennék a kedvedre,
Csókolnék kebledre.
Élvezném… izzadt ölelések.
Veled lenni, olyan jó lenne,
Meglásd, válik ez majd kedvedre.
Jó összeforrásban,
Sok-sok orgazmusban.
Ivett, Te vagy vágyunk kényszere!
Vecsés, 2019. január 15. – Kustra Ferenc – erotikus LIMERIK csokor.
Múltam… semmi örömöm Tilda,
Szeretnélek ölelni, még ma.
Lenne csend hallgatag,
Nem lennék balgatag.
Örvényhullámokban játszunk ma?
Kertben állva ihatnánk kávét,
Megpuszilnám, kávés szád-szélét
Sok madárcsicsergés,
Bánat olyan kevés.
Szeretnélek, mint kaszás… kévét!
Ma láttalak, futottál buszhoz,
Emlékem kötődik arcodhoz.
Porba hullik vágyam,
Beborít az árnyam?
Holnap látlak, ha futsz a buszhoz?
Vecsés, 2019. augusztus 21. – Kustra Ferenc- - Romantikus LIMERIK csokor
Szeretnélek ölelni, még ma.
Lenne csend hallgatag,
Nem lennék balgatag.
Örvényhullámokban játszunk ma?
Kertben állva ihatnánk kávét,
Megpuszilnám, kávés szád-szélét
Sok madárcsicsergés,
Bánat olyan kevés.
Szeretnélek, mint kaszás… kévét!
Ma láttalak, futottál buszhoz,
Emlékem kötődik arcodhoz.
Porba hullik vágyam,
Beborít az árnyam?
Holnap látlak, ha futsz a buszhoz?
Vecsés, 2019. augusztus 21. – Kustra Ferenc- - Romantikus LIMERIK csokor
Lélegző vidéki,
éltető vitézi.
Játszi könnyedség,
s karodnak ölelése.
Forró vágyak,
álmokba ültetése.
Szikrázó szemek csillogása,
tükröződő énképünk valósága.
Múltnak vidéki,
jelennek vitézi.
Játszi könnyedség,
s csókodnak bizsergése.
Tüzes vágyak
jövőbe építése.
Szikrázó szemek csillogása,
Te vagy...
...szívemnek...
...vallomása!
éltető vitézi.
Játszi könnyedség,
s karodnak ölelése.
Forró vágyak,
álmokba ültetése.
Szikrázó szemek csillogása,
tükröződő énképünk valósága.
Múltnak vidéki,
jelennek vitézi.
Játszi könnyedség,
s csókodnak bizsergése.
Tüzes vágyak
jövőbe építése.
Szikrázó szemek csillogása,
Te vagy...
...szívemnek...
...vallomása!
