Mikor már nincsenek álmok
és minden oly keserű,
hogy nem tudsz semmiben hinni,
akkor kell valami tűz.
Valami szikra mely felébreszti
benned a szunnyadó parázst,
s kirángat fájó magányodból,
amely szívedet járja át.
Pár kedves szó, amely éltet
s lelkedet úgy járja át,
mint a véred mely lüktet,
míg az ereiden halad át.
Mikor már nem bírod többé
ezt a toprongyos életet,
s szeretnél felrúgni mindent,
de félsz, és egyedül nem mered.
Akkor hívj! S rohanok hozzád,
szélvészként száguldanák,
mint a vihar, mely tombol,
s dühöngve mindent szétcibál.
Ne félj. Hisz megteszek mindent,
s két karom úgy ölel át,
hogy felfűt, s nyugalmat áraszt,
akár egy meleg kabát.
Gyere. És bújj ide hozzám.
Látod? Már semmi se fáj.
Úgy védem törékeny lelked
akár egy viharkabát.

Amikor gyűlölsz, és nem tudsz már szeretni,
s annyira bántott, hogy nem tudod feledni,
magadba fojtod, s már nem is szólsz hozzá,
s nem akarsz mást, csak feledni,hogy voltál
oly ostoba, hogy vakon bíztál benne,
de ő mégis a szíved tönkretette,
az a szerelem.
Amikor hiszed, hogy boldog tudsz még lenni,
s megtiport szível is annyira szeretni,
hogy hozzá tudd fűzni minden egyes álmod,
s benne keresni az örök boldogságot,
a sóhajt, amely a lelkedet tépi,
miatta elnyomni, és miatta élni,
az a szerelem.
Amikor többé már nem érdekel semmi,
s nem akarsz mást, csak őt szívből szeretni,
vele álmodni minden egyes álmot,
hosszú estéken, hűvös éjszakákon,
hozzá simulni, amikor fázol,
s nem kell más senki ezen a világon,
az a szerelem.
Amikor többé már nem akarsz semmit,
csak hűvös alkonyon mindig vele lenni,
fogva a kezét, és miatta remegni,
érte imádkozni, hogy ne legyen semmi,
ne kelljen sírni, és ne kelljen temetni,
s az utolsó percig szeretve lenni,
az a szerelem.

Hol van már az a kristálytiszta dallam,
amit még akkor dúdoltál nekem,
Amikor először kértél fel táncra,
s félénken fogtad a kezem?

Hol vannak azok a kristálytiszta hangok,
melyek oly szépen hangzottak nekem,
valahol eltűntek messze a térben,
már a hangod is olyan rekedt.

Hol van már az az őszinte érzés,
hová tűnt az a nagy szerelem?
Magával vitte az idő múlása?
Szinte már alig emlékezem.

Nincsen már szó, és elhalt a dallam,
a messzeségben már elveszett,
de az emlékét ma is úgy őrzöm
lelkemben, mint a kincseket.

Szerettelek. És oly forró tűzzel,
mit feledni nem tudok sosem,
pedig az óta ki tudja hol vagy?
Már senki sem fogja a kezem.

Ma már a lelkem annyira más lett,
nem vágyom rád, már messze vagy,
annyira szép volt, mit nékem ígértél,
de ígéret volt csak, üres szavak.

Messziről mégis azt kívánom néked,
találd meg majd a tiszta hangokat,
amely a tested, lelkedet átjárva
bűvös szavakkal utat mutat.

Találd meg azt az elmúlt boldogságot,
mi egykor valahol félbeszakadt,
s őrizz meg engem szíved mélyében,
mint emléket, amely tiszta maradt.

A fájdalom nagyon furcsa vendég,
nem várjuk, de mégis érkezik,
izzó tűzzel égeti a testünk,
felkavarva, űzve mindenünk.


Mintha lennél eleven pokolban,
lelkedet úgy égeti a láng,
úgy mar bele mindig, egyre jobban,
húsodba, mint vérző harapás.


Lelkedben él sistergő parázsként,
s fellobbanva mindig újra ég,
táplálékot szíva ereidből,
s késő éjjel álmaidba tér.


Elűznéd, de nincsen már erőd sem,
nincsen harc, csak néma ájulás,
mely valahol bús közönybe hajlik,
eltemetve annyi szép csodát.


A fájdalom mindig visszatér majd,
de te győzöl, s erősebb leszel,
szívedben már nem lesz más, csak árnyék,
mely a fénnyel messzi útra kel.

Éreztem, ahogy veled vagyok és a hátamat cirógatod,
De valaki hirtelen megfogta a vállam és észrevettem,
Hogy csak a szél simogat.

Érezni, ahogy a lelkedet két kezembe odaadod,
Én pedig lehetőséget megragadva
képre festem,
Ahogy elméd elmémmel iszogat.

Ó, ahogy fantomodból a fekete festéket kitagadod,
Higgy bennem kedvesem, mondtam és térdre estem,
bebizonyítom, hogy hiányod iszonyat.