Idő 
Értékelés 
Értékelés Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
Gyűlölöm! Szakad fel benned,
de közben mégis szereted,
pedig önző volt. Szívtelen, csalfa,
s meg sem érdemli, hogy szeresd.
Akadna más. Szebb is és jobb is,
kinek te lennél mindene,
s mégis: a szíved csak érte vérzik,
cafatra tépve lelkedet.
Belül háborogsz, akár a tenger,
mely dühödt hullámmal tépi meg
őrült haraggal szétcibálva,
mindazt, mi útjában terem.
Milyen önző is néha az ember!
Azt bántja meg, ki hűn szeret,
nem bánja, ha a másik szenved,
s poklok kínjait éli meg.
S ha egy másiktól visszakapja,
talán csak akkor érti meg,
milyen gonosz volt, de már késő!
Minden, de minden elveszett.
de közben mégis szereted,
pedig önző volt. Szívtelen, csalfa,
s meg sem érdemli, hogy szeresd.
Akadna más. Szebb is és jobb is,
kinek te lennél mindene,
s mégis: a szíved csak érte vérzik,
cafatra tépve lelkedet.
Belül háborogsz, akár a tenger,
mely dühödt hullámmal tépi meg
őrült haraggal szétcibálva,
mindazt, mi útjában terem.
Milyen önző is néha az ember!
Azt bántja meg, ki hűn szeret,
nem bánja, ha a másik szenved,
s poklok kínjait éli meg.
S ha egy másiktól visszakapja,
talán csak akkor érti meg,
milyen gonosz volt, de már késő!
Minden, de minden elveszett.
Ragadd... a tollat,
Terítsd ki a papírost.
Dolgozik az agy.
*
Repülj valóságba,
Szárnyalj a fantáziával.
Ürítsd ki lelkedet.
*
Írj novellát és még írj vegyesen verseket.
Vess papírra sorokat, esszéket, vesszőket!
Szólj a lelkednek, hogy küldjön ki muníciót,
Mártsd a tolladat a tentába, mint lefogyót.
Vigyázz, a papírra jó nagy paca, nehogy essen,
A mártott tollad, nagyon szép szóképeket fessen.
*
Ugyan, ki vagyok én?
Íráskor jó megfejteni!
Bölcs csend, engem oktat.
*
Lélek üressége nem segíti az írást,
Ekkor menj el inkább lakatosnak, keress mást!
Én hallgatom, éj csendes ketyegését, mi mást?
Teremtő érzést
Hazudni, bűn! Főben jár.
Szerető élet…
*
Ihletedet soha ne hagyd elveszni,
Ami eljön, azt bizony le kell írni!
Ihleted, ha jő, ragadd meg a pillanatot,
Nehogy elfelejtsd, írd le mind a gondolatot!
*
Kezemben nem a lant
Szól, papíron a toll serceg.
Csöndem… karcolódik!
Egyszer majd, leteszem tollat,
És nem hallom, serc’ hangokat…
Vecsés, 2016. február 13. – Kustra Ferenc József - Meditál a poéta… versben, haikuban, HIAQ –ban, TANQ –ban.
Terítsd ki a papírost.
Dolgozik az agy.
*
Repülj valóságba,
Szárnyalj a fantáziával.
Ürítsd ki lelkedet.
*
Írj novellát és még írj vegyesen verseket.
Vess papírra sorokat, esszéket, vesszőket!
Szólj a lelkednek, hogy küldjön ki muníciót,
Mártsd a tolladat a tentába, mint lefogyót.
Vigyázz, a papírra jó nagy paca, nehogy essen,
A mártott tollad, nagyon szép szóképeket fessen.
*
Ugyan, ki vagyok én?
Íráskor jó megfejteni!
Bölcs csend, engem oktat.
*
Lélek üressége nem segíti az írást,
Ekkor menj el inkább lakatosnak, keress mást!
Én hallgatom, éj csendes ketyegését, mi mást?
Teremtő érzést
Hazudni, bűn! Főben jár.
Szerető élet…
*
Ihletedet soha ne hagyd elveszni,
Ami eljön, azt bizony le kell írni!
Ihleted, ha jő, ragadd meg a pillanatot,
Nehogy elfelejtsd, írd le mind a gondolatot!
*
Kezemben nem a lant
Szól, papíron a toll serceg.
Csöndem… karcolódik!
Egyszer majd, leteszem tollat,
És nem hallom, serc’ hangokat…
Vecsés, 2016. február 13. – Kustra Ferenc József - Meditál a poéta… versben, haikuban, HIAQ –ban, TANQ –ban.
A természet mesteri szín orgiáját, szépséget látok,
Ez nagyon különleges látvány, nincsen csak ősszel… mit fájlok.
A múltamból is előhívok ilyen szép szín orgiákat,
Mintának, és sietek ugyanilyenné tenni a mákat!
Bárhol élsz is, veled van, ott él a múltad,
Voltál Te falevél, lengtél, de meguntad?
Múlt, kergetve üldöz amerre a jövőd?
Lesodort az ősz, növő múltad… üldöződ.
*
A kifakult múlt,
Tüllfüggöny mögött zokog.
Álom elmúlt, nincs!
*
Bámul lefelé a múltad, libabőrösen,
Csak remeg ott fent magas esőfellegekben.
Mese, hogy a múltunk nagyon szép és maga a szeretet,
De ott laknak az öregjeink, mind sokat emlegetett.
A múlt tudja, hogy tőle semmilyen visszaút nincsen,
De, ha belemerülök, talán vigaszt nyújt emlékem…
Az új napunk ha, megvirrad,
Kitárul, mint egy vádirat.
Lelked, ha üres és nem ismeri a múltad,
Sepri legalább út porát, mert ez az utad?
Rengeteget gyötrődök, nagy kín szaggatja a lelkemet,
A régen volt múltban, egész másnak képzeltem életet.
Megannyi szépet álmodtam, de közben életet,
A sors nélkülem, egy pillanat alatt… tönkretett.
Ha úgy érzed, fojtogat a múlttól való félelem,
Akkor vagy Te, aki a saját múltadtól védtelen.
Érdek szülötte a sok érvek, mint falon a régi képek,
Lelkedet lehet, hogy nagyon kitöltik a hiány-érzések?
Van rajtad valami, amire szüksége van a jövőnek?
A gyávaság börtönéből a hamis arcok előjönnek!
A múltam fehér, izzított acélként köröttem tekereg,
Kerítést döntenék, jéghegyet, de, mit akarok… gyermeteg.
*
Jelentős homály
Felfedése… tisztázás.
Fáklyalengetés.
*
Az összetört lélek aprócskára tört darabjai,
Az enyémek, örökre, én vagyok a sehonnai…
Itt már a szeretet, együttműködés nem tud adni.
A jövő ködében majd látni, hamis árnyak tűnnek föl,
A szívedet lenyúzza, és a véredet borzolja föl…
Ha, este a kertbe a csillagok bámulnak rám.
Látom, nincsenek is egymás mellett, csak úgy lazán…
Minket ilyenkor nagyon összeköt a múlt-magány.
Reggel, ha felébredek, hallom, vannak kis neszek,
Próbálom megfejteni, ettől aztán felkelek…
Minden fel is merül benne, mit hoznak reggelek.
Vecsés, 2015. szeptember 30. - Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban.
Ez nagyon különleges látvány, nincsen csak ősszel… mit fájlok.
A múltamból is előhívok ilyen szép szín orgiákat,
Mintának, és sietek ugyanilyenné tenni a mákat!
Bárhol élsz is, veled van, ott él a múltad,
Voltál Te falevél, lengtél, de meguntad?
Múlt, kergetve üldöz amerre a jövőd?
Lesodort az ősz, növő múltad… üldöződ.
*
A kifakult múlt,
Tüllfüggöny mögött zokog.
Álom elmúlt, nincs!
*
Bámul lefelé a múltad, libabőrösen,
Csak remeg ott fent magas esőfellegekben.
Mese, hogy a múltunk nagyon szép és maga a szeretet,
De ott laknak az öregjeink, mind sokat emlegetett.
A múlt tudja, hogy tőle semmilyen visszaút nincsen,
De, ha belemerülök, talán vigaszt nyújt emlékem…
Az új napunk ha, megvirrad,
Kitárul, mint egy vádirat.
Lelked, ha üres és nem ismeri a múltad,
Sepri legalább út porát, mert ez az utad?
Rengeteget gyötrődök, nagy kín szaggatja a lelkemet,
A régen volt múltban, egész másnak képzeltem életet.
Megannyi szépet álmodtam, de közben életet,
A sors nélkülem, egy pillanat alatt… tönkretett.
Ha úgy érzed, fojtogat a múlttól való félelem,
Akkor vagy Te, aki a saját múltadtól védtelen.
Érdek szülötte a sok érvek, mint falon a régi képek,
Lelkedet lehet, hogy nagyon kitöltik a hiány-érzések?
Van rajtad valami, amire szüksége van a jövőnek?
A gyávaság börtönéből a hamis arcok előjönnek!
A múltam fehér, izzított acélként köröttem tekereg,
Kerítést döntenék, jéghegyet, de, mit akarok… gyermeteg.
*
Jelentős homály
Felfedése… tisztázás.
Fáklyalengetés.
*
Az összetört lélek aprócskára tört darabjai,
Az enyémek, örökre, én vagyok a sehonnai…
Itt már a szeretet, együttműködés nem tud adni.
A jövő ködében majd látni, hamis árnyak tűnnek föl,
A szívedet lenyúzza, és a véredet borzolja föl…
Ha, este a kertbe a csillagok bámulnak rám.
Látom, nincsenek is egymás mellett, csak úgy lazán…
Minket ilyenkor nagyon összeköt a múlt-magány.
Reggel, ha felébredek, hallom, vannak kis neszek,
Próbálom megfejteni, ettől aztán felkelek…
Minden fel is merül benne, mit hoznak reggelek.
Vecsés, 2015. szeptember 30. - Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban.
Hányszor kell ahhoz még csalódnod,
hogy ne tudjál bízni senkiben,
hányszor kell ahhoz összerogynod,
hogy úgy érezd: nem tudsz élni sem.
Hányszor terítsen ködfelhőt előtted
a könny, amely úgy marja szemed,
mint a só, mit tengervízben észlelsz,
s kiszárítja a bőrödet.
Hányszor kell még kibírni mindent,
s bár tűz emészti a testedet,
hogy minden erődet összeszedve
lecsillapítsd a lelkedet.
Hányszor kell még temetni mindent,
mi tépi, marja a lelkedet,
mint a dühödt, pusztító szélvész,
mely sosem irgalmaz neked.
Hányszor kell még felállnod újra,
bár gyönge térded még megremeg,
hogy ne tudjon senki eltaposni,
s legyőzd, kik ártanak neked.
Hányszor kell? Nem tudja senki,
de tán a kóbor fellegek
rongyos szárnyukat rád terítve
majd utat mutatnak neked.
Simítva, akár a bársony,
gyógyítják fájó lelkedet,
s harmatcseppeket permetezve
messze űzik a könnyeket.
hogy ne tudjál bízni senkiben,
hányszor kell ahhoz összerogynod,
hogy úgy érezd: nem tudsz élni sem.
Hányszor terítsen ködfelhőt előtted
a könny, amely úgy marja szemed,
mint a só, mit tengervízben észlelsz,
s kiszárítja a bőrödet.
Hányszor kell még kibírni mindent,
s bár tűz emészti a testedet,
hogy minden erődet összeszedve
lecsillapítsd a lelkedet.
Hányszor kell még temetni mindent,
mi tépi, marja a lelkedet,
mint a dühödt, pusztító szélvész,
mely sosem irgalmaz neked.
Hányszor kell még felállnod újra,
bár gyönge térded még megremeg,
hogy ne tudjon senki eltaposni,
s legyőzd, kik ártanak neked.
Hányszor kell? Nem tudja senki,
de tán a kóbor fellegek
rongyos szárnyukat rád terítve
majd utat mutatnak neked.
Simítva, akár a bársony,
gyógyítják fájó lelkedet,
s harmatcseppeket permetezve
messze űzik a könnyeket.
