Idő 
Értékelés 
Értékelés Hol leledzik a világod
És merre van a közepe?
Itt két ablaka ragyogó
Szem-Tükre az átjáró.
Másik világ.
Túl közeli
Galaxis mélyén
Az Elérhetetlen szegélyén
Egyedien megformált
Dimenzió
Hol a jelen a múlt s a jövő
Rendszertelen
Sorrendben váltogatják
A világkép látszatát.
Hol a mélység s a magasság
Csak fél oktávnyira van egymástól
De kifinomult dallama
A legszínesebb melódia
És a csúcsra meglehet
Lefelé vezet a képzelet.
Mindegy merre indulsz
Hogy felfedezd.
A fent s a lent
Előre vagy hátra ment.
Holnapból a múltba lépsz
És ami éppen most van
Elindusz a Valahonnan
S amíg a cél előtted lebeg
Érzéki hajtóerő
Repíti lelkedet.
Álmodozó álom mélyén
Illatos réten
Zümmög
Ezer meg ezer
Tünemény
És megállhat az Idő
Mikor
A hőség rekkentő
A szív telítve perzselő
Akkor majd a felhőkből
Megered arcodra az eső.
Simogatón hűsítő
Tiszta illatharmatát
Mélyen beszívod
Páráját
A nap arany fényének
És a csukott szemhély
Elrejti titokzatos
Ékszerszigeted
Mely a végtelenbe kiterjed
Odabent.
Ligetek közt
Friss szellővel
Indul éjjelente
Alvó ábránd
Feltárni a színskálát
Emóciók vibrálását.
Suhanó pillanatokban
Szökken perdül
Szívedből a vágy ha zendül
ezer madár dalol
És arcodon a mosoly
Lopva oson
Egyre messzebb .
Virágzik a tavasz Benned.
Erdei út mentén
Árnyharmat takaró
Öledben édesszunnyadó
Holdsugár
A szivárvány hajnalán
Sorakoznak képcsarnokban
Élmeny-illúzió
Észlelt varázsában
Szertefoszló valóság-show
Visszatérnek
Mikor kéred
Ádrándvirág benned élhet.
Neked lobban minden kis láng
Fényében világít
Aurád.
Megszépül a világ
Szívedben
A kicsi virág
Boldogságtól ébredjél fel
Minden reggel.
Repül messze
Sok-sok álomlepke
Ott duruzsol a lelkedbe
Para; mondják a jelenség
De
Összetart a személyiség.
És merre van a közepe?
Itt két ablaka ragyogó
Szem-Tükre az átjáró.
Másik világ.
Túl közeli
Galaxis mélyén
Az Elérhetetlen szegélyén
Egyedien megformált
Dimenzió
Hol a jelen a múlt s a jövő
Rendszertelen
Sorrendben váltogatják
A világkép látszatát.
Hol a mélység s a magasság
Csak fél oktávnyira van egymástól
De kifinomult dallama
A legszínesebb melódia
És a csúcsra meglehet
Lefelé vezet a képzelet.
Mindegy merre indulsz
Hogy felfedezd.
A fent s a lent
Előre vagy hátra ment.
Holnapból a múltba lépsz
És ami éppen most van
Elindusz a Valahonnan
S amíg a cél előtted lebeg
Érzéki hajtóerő
Repíti lelkedet.
Álmodozó álom mélyén
Illatos réten
Zümmög
Ezer meg ezer
Tünemény
És megállhat az Idő
Mikor
A hőség rekkentő
A szív telítve perzselő
Akkor majd a felhőkből
Megered arcodra az eső.
Simogatón hűsítő
Tiszta illatharmatát
Mélyen beszívod
Páráját
A nap arany fényének
És a csukott szemhély
Elrejti titokzatos
Ékszerszigeted
Mely a végtelenbe kiterjed
Odabent.
Ligetek közt
Friss szellővel
Indul éjjelente
Alvó ábránd
Feltárni a színskálát
Emóciók vibrálását.
Suhanó pillanatokban
Szökken perdül
Szívedből a vágy ha zendül
ezer madár dalol
És arcodon a mosoly
Lopva oson
Egyre messzebb .
Virágzik a tavasz Benned.
Erdei út mentén
Árnyharmat takaró
Öledben édesszunnyadó
Holdsugár
A szivárvány hajnalán
Sorakoznak képcsarnokban
Élmeny-illúzió
Észlelt varázsában
Szertefoszló valóság-show
Visszatérnek
Mikor kéred
Ádrándvirág benned élhet.
Neked lobban minden kis láng
Fényében világít
Aurád.
Megszépül a világ
Szívedben
A kicsi virág
Boldogságtól ébredjél fel
Minden reggel.
Repül messze
Sok-sok álomlepke
Ott duruzsol a lelkedbe
Para; mondják a jelenség
De
Összetart a személyiség.
Éjszaka
Gondolatom
A lelkem feletted lebeg
Őrzöm szíved dobbanását
A Másikfeled.
És a nyitott
Ablakodon beszűrődik
Az éjjeli Csillag-Fény
Titokban
Hozzád simulok én
És szellő is leszek
Érezzél engemet.
Pirkadatig
Vigyázom lelkedet
Holdfénnyel
Fogom a kezedet.
Gondolatom
A lelkem feletted lebeg
Őrzöm szíved dobbanását
A Másikfeled.
És a nyitott
Ablakodon beszűrődik
Az éjjeli Csillag-Fény
Titokban
Hozzád simulok én
És szellő is leszek
Érezzél engemet.
Pirkadatig
Vigyázom lelkedet
Holdfénnyel
Fogom a kezedet.
Az évek árnyékából
Emlékek élménye köszön
Túl lép a lét
Egy újabb kor-kövön
Minden nap öleljen
Szeretet élet-öröm
Isten éltessen
A lelkedet örökkön
Milliónyi csillag fénye
Szemedből tündököl
Kivetül az égre
Mint tükör
Lelked hologramja
Lényed beragyogja
Isten éltessen
Áldva boldogságba
....és még ezernyi gondolat
Száll ......csak száll
Fénnyel telik a kívánságkosár
Emlékek élménye köszön
Túl lép a lét
Egy újabb kor-kövön
Minden nap öleljen
Szeretet élet-öröm
Isten éltessen
A lelkedet örökkön
Milliónyi csillag fénye
Szemedből tündököl
Kivetül az égre
Mint tükör
Lelked hologramja
Lényed beragyogja
Isten éltessen
Áldva boldogságba
....és még ezernyi gondolat
Száll ......csak száll
Fénnyel telik a kívánságkosár
Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
Gyűlölöm! Szakad fel benned,
de közben mégis szereted,
pedig önző volt. Szívtelen, csalfa,
s meg sem érdemli, hogy szeresd.
Akadna más. Szebb is és jobb is,
kinek te lennél mindene,
s mégis: a szíved csak érte vérzik,
cafatra tépve lelkedet.
Belül háborogsz, akár a tenger,
mely dühödt hullámmal tépi meg
őrült haraggal szétcibálva,
mindazt, mi útjában terem.
Milyen önző is néha az ember!
Azt bántja meg, ki hűn szeret,
nem bánja, ha a másik szenved,
s poklok kínjait éli meg.
S ha egy másiktól visszakapja,
talán csak akkor érti meg,
milyen gonosz volt, de már késő!
Minden, de minden elveszett.
de közben mégis szereted,
pedig önző volt. Szívtelen, csalfa,
s meg sem érdemli, hogy szeresd.
Akadna más. Szebb is és jobb is,
kinek te lennél mindene,
s mégis: a szíved csak érte vérzik,
cafatra tépve lelkedet.
Belül háborogsz, akár a tenger,
mely dühödt hullámmal tépi meg
őrült haraggal szétcibálva,
mindazt, mi útjában terem.
Milyen önző is néha az ember!
Azt bántja meg, ki hűn szeret,
nem bánja, ha a másik szenved,
s poklok kínjait éli meg.
S ha egy másiktól visszakapja,
talán csak akkor érti meg,
milyen gonosz volt, de már késő!
Minden, de minden elveszett.
