Az utolsó napon…
(leoninus)
Az újévnek nem sürgős, nem megy gyorsabban, mint máskor valamilyen rohamban…
Mi csak ülünk a bontatlan pezsgő mellett és hosszan elmélkedünk mindenek felett…
Vágyva már a pezsgőre, hosszasan emlékezünk, kotorjuk erősen, mit elfeledtünk…
Éjféli virsli izét már érezzük. Eszünkbe jutó rossz emléket kivéreztetjük…
Várakozás izgalmában sütizgetünk, gyári ropiszálakat unalmunkban eszünk…
*
(3 soros-zárttükrös)
A karácsonyt is nagyon vártuk, aztán meg huss… csak úgy elmúlt,
Az újévet meg, most még várjuk, s már holnap mondjuk, hogy elmúlt…
A karácsonyt is nagyon vártuk, aztán meg huss… csak úgy elmúlt.
*
(Január elsejei óév-sirató)
Meghalt, elment, siratod mert meg is szeretted,
De addig jó, míg maradandó szereteted…
Meghalt, de lelkedben él a szereteted,
Mindaddig, míg maradandó... szereteted…
Meghalt, de Te jól emlékszel, kitart jóemléked,
Míg élsz múltra emlékszel, veled a szereteted…
*
(anaforás, ötszörös belsőrímes, 3 soros-zárttükrös)
Jöhetne már egy jobb év, várjuk, hátha élhetnénk újra kegyelemben,
Jöhetne már egy jobb év, a rossztól szabadulhatnánk gyors kegyelemben…
Jöhetne már egy jobb év, várjuk, hátha élhetnénk újra kegyelemben.
*
(septolet)
Kegyelem
Amiben nincs félelem...
Háború lélektelenem,
Dúl a félelmem…
Közben megöregedünk,
Leépül lelkünk!
Bepezsgőzünk!
*
(3 soros-zárttükrös)
Ma este már inni fogsz, de ki orra bukik, lapos orrú lesz,
Igy az emléke tán’ kórházi, de nagyon emlékezetes lesz!
Ma este már inni fogsz, de ki orra bukik, lapos orrú lesz.
*
(halmazrímes)
Nos! Készítsd a pezsgőt, a virslit mustárral,
Ma már csak mulass és ne törődj Te mával.
Ma van szilveszter, egy gyors évváltás éjjel,
Ha meg nagy extrát akarsz, tedd ezt meg kéjjel…
Mestermunka igy átmenni évek között,
S az újévben nem hallod majd... ó, Te lökött!
Vecsés, 2022. december 31. – Kustra Ferenc József - íródott: alloiostrofikus versformában 2022. szilveszter napján!
(leoninus)
Az újévnek nem sürgős, nem megy gyorsabban, mint máskor valamilyen rohamban…
Mi csak ülünk a bontatlan pezsgő mellett és hosszan elmélkedünk mindenek felett…
Vágyva már a pezsgőre, hosszasan emlékezünk, kotorjuk erősen, mit elfeledtünk…
Éjféli virsli izét már érezzük. Eszünkbe jutó rossz emléket kivéreztetjük…
Várakozás izgalmában sütizgetünk, gyári ropiszálakat unalmunkban eszünk…
*
(3 soros-zárttükrös)
A karácsonyt is nagyon vártuk, aztán meg huss… csak úgy elmúlt,
Az újévet meg, most még várjuk, s már holnap mondjuk, hogy elmúlt…
A karácsonyt is nagyon vártuk, aztán meg huss… csak úgy elmúlt.
*
(Január elsejei óév-sirató)
Meghalt, elment, siratod mert meg is szeretted,
De addig jó, míg maradandó szereteted…
Meghalt, de lelkedben él a szereteted,
Mindaddig, míg maradandó... szereteted…
Meghalt, de Te jól emlékszel, kitart jóemléked,
Míg élsz múltra emlékszel, veled a szereteted…
*
(anaforás, ötszörös belsőrímes, 3 soros-zárttükrös)
Jöhetne már egy jobb év, várjuk, hátha élhetnénk újra kegyelemben,
Jöhetne már egy jobb év, a rossztól szabadulhatnánk gyors kegyelemben…
Jöhetne már egy jobb év, várjuk, hátha élhetnénk újra kegyelemben.
*
(septolet)
Kegyelem
Amiben nincs félelem...
Háború lélektelenem,
Dúl a félelmem…
Közben megöregedünk,
Leépül lelkünk!
Bepezsgőzünk!
*
(3 soros-zárttükrös)
Ma este már inni fogsz, de ki orra bukik, lapos orrú lesz,
Igy az emléke tán’ kórházi, de nagyon emlékezetes lesz!
Ma este már inni fogsz, de ki orra bukik, lapos orrú lesz.
*
(halmazrímes)
Nos! Készítsd a pezsgőt, a virslit mustárral,
Ma már csak mulass és ne törődj Te mával.
Ma van szilveszter, egy gyors évváltás éjjel,
Ha meg nagy extrát akarsz, tedd ezt meg kéjjel…
Mestermunka igy átmenni évek között,
S az újévben nem hallod majd... ó, Te lökött!
Vecsés, 2022. december 31. – Kustra Ferenc József - íródott: alloiostrofikus versformában 2022. szilveszter napján!
Szolgai idő a sorsnak kereke,
bátor egy kérő világnak verebe.
Bíboros orcád, melyen ha könnycsepp gördül,
én ott leszek, ha lelked valamiben sérül.
Őszülő időben a sorsod útján
bosszúállóság ne feszítse lelked húrját.
Én majd lágyan átölellek,
s mosolygunk majd együtt,
s világnak peremén örökké lesz létünk.
S ha még veréb is vagyok?
Mosolyoghatsz rajtam,
de hidd el, én ott leszek mindig
boldogságban s ha baj van!
bátor egy kérő világnak verebe.
Bíboros orcád, melyen ha könnycsepp gördül,
én ott leszek, ha lelked valamiben sérül.
Őszülő időben a sorsod útján
bosszúállóság ne feszítse lelked húrját.
Én majd lágyan átölellek,
s mosolygunk majd együtt,
s világnak peremén örökké lesz létünk.
S ha még veréb is vagyok?
Mosolyoghatsz rajtam,
de hidd el, én ott leszek mindig
boldogságban s ha baj van!
Lelkemben a múlt a kincs, de szépség sosem tart örökké,
Ahogy öregszek, több a múltam, út így válik rögössé…
Életünk a múlt, a jelen és a várva várt jövő!
Olykor kínos, javíthatatlan, lehet, ökörködő.
Van bizony, ha ideért, akkor rögvest irgalmatlan,
Máskor meg sokszor oly' felemelő, sőt szakadatlan.
A jövő, az maga a múltat elsöprő,
És van, amikor olyan, mint lélekvesztő!
A jövő, az eljövendők meghozója,
Meg van, amikor a kóma okozója.
Az élet bizony, hihetetlen gyorsan elmúlik,
Mikor fejed felett az időoszlop lehullik…
Merenghetsz az élet csendjében de, összeomlik.
Elmélkedni az élet múlásán, annyi, mint múltba menni,
Idő múlik, rohan a világ, és ez ellen nincs mit tenni.
Ami elmúlt, késő bánat, vissza nem jön, kár keseregni.
A múlt aurája, szinte minden elől védelmez,
De gondolkozz, nem mindegy a lelked miként vélelmez.
*
Érzed, betemet
A múlt, csak rosszabb lehet.
Nem, mert csak jobb lesz.
*
Múlt, húz és taszít.
Maradj Te igaz ember.
Út… csak előre!
Ha merengek, a csend üzenetet is küld nekem,
Tudom, hogy enyém a saját múlt, nyugszik a lelkem.
A múlt-erő körülvesz, mert ez az én életem…
A múltamon, ha elmerengek, közben megszűnik az idő,
Ilyenkor velem van az emlékem és ebben van az erő...
Merengésem is véget ér, bármennyi a reá szánt idő!
Miközben merengek, el is bambulok, de megy az idő,
Marad a csend, nyugalom, szeretet, ez akkor elő jő!
Megnyugszik a lelkem tőle, mert érzem, ebben a jövő!
Repül az időm, a múltam nekem is folyvást csak nő,
Érzem én, egyre többször kell merengésre az idő.
*
Kopott fényképek…
Pótolhatatlan érték.
Személyes emlék.
*
Emlék értékek,
Múlt idő kitöltői.
Ősiség álom.
Vecsés, 2015. szeptember 30. - Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban.
Ahogy öregszek, több a múltam, út így válik rögössé…
Életünk a múlt, a jelen és a várva várt jövő!
Olykor kínos, javíthatatlan, lehet, ökörködő.
Van bizony, ha ideért, akkor rögvest irgalmatlan,
Máskor meg sokszor oly' felemelő, sőt szakadatlan.
A jövő, az maga a múltat elsöprő,
És van, amikor olyan, mint lélekvesztő!
A jövő, az eljövendők meghozója,
Meg van, amikor a kóma okozója.
Az élet bizony, hihetetlen gyorsan elmúlik,
Mikor fejed felett az időoszlop lehullik…
Merenghetsz az élet csendjében de, összeomlik.
Elmélkedni az élet múlásán, annyi, mint múltba menni,
Idő múlik, rohan a világ, és ez ellen nincs mit tenni.
Ami elmúlt, késő bánat, vissza nem jön, kár keseregni.
A múlt aurája, szinte minden elől védelmez,
De gondolkozz, nem mindegy a lelked miként vélelmez.
*
Érzed, betemet
A múlt, csak rosszabb lehet.
Nem, mert csak jobb lesz.
*
Múlt, húz és taszít.
Maradj Te igaz ember.
Út… csak előre!
Ha merengek, a csend üzenetet is küld nekem,
Tudom, hogy enyém a saját múlt, nyugszik a lelkem.
A múlt-erő körülvesz, mert ez az én életem…
A múltamon, ha elmerengek, közben megszűnik az idő,
Ilyenkor velem van az emlékem és ebben van az erő...
Merengésem is véget ér, bármennyi a reá szánt idő!
Miközben merengek, el is bambulok, de megy az idő,
Marad a csend, nyugalom, szeretet, ez akkor elő jő!
Megnyugszik a lelkem tőle, mert érzem, ebben a jövő!
Repül az időm, a múltam nekem is folyvást csak nő,
Érzem én, egyre többször kell merengésre az idő.
*
Kopott fényképek…
Pótolhatatlan érték.
Személyes emlék.
*
Emlék értékek,
Múlt idő kitöltői.
Ősiség álom.
Vecsés, 2015. szeptember 30. - Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban.
A természet mesteri szín orgiáját, szépséget látok,
Ez nagyon különleges látvány, nincsen csak ősszel… mit fájlok.
A múltamból is előhívok ilyen szép szín orgiákat,
Mintának, és sietek ugyanilyenné tenni a mákat!
Bárhol élsz is, veled van, ott él a múltad,
Voltál Te falevél, lengtél, de meguntad?
Múlt, kergetve üldöz amerre a jövőd?
Lesodort az ősz, növő múltad… üldöződ.
*
A kifakult múlt,
Tüllfüggöny mögött zokog.
Álom elmúlt, nincs!
*
Bámul lefelé a múltad, libabőrösen,
Csak remeg ott fent magas esőfellegekben.
Mese, hogy a múltunk nagyon szép és maga a szeretet,
De ott laknak az öregjeink, mind sokat emlegetett.
A múlt tudja, hogy tőle semmilyen visszaút nincsen,
De, ha belemerülök, talán vigaszt nyújt emlékem…
Az új napunk ha, megvirrad,
Kitárul, mint egy vádirat.
Lelked, ha üres és nem ismeri a múltad,
Sepri legalább út porát, mert ez az utad?
Rengeteget gyötrődök, nagy kín szaggatja a lelkemet,
A régen volt múltban, egész másnak képzeltem életet.
Megannyi szépet álmodtam, de közben életet,
A sors nélkülem, egy pillanat alatt… tönkretett.
Ha úgy érzed, fojtogat a múlttól való félelem,
Akkor vagy Te, aki a saját múltadtól védtelen.
Érdek szülötte a sok érvek, mint falon a régi képek,
Lelkedet lehet, hogy nagyon kitöltik a hiány-érzések?
Van rajtad valami, amire szüksége van a jövőnek?
A gyávaság börtönéből a hamis arcok előjönnek!
A múltam fehér, izzított acélként köröttem tekereg,
Kerítést döntenék, jéghegyet, de, mit akarok… gyermeteg.
*
Jelentős homály
Felfedése… tisztázás.
Fáklyalengetés.
*
Az összetört lélek aprócskára tört darabjai,
Az enyémek, örökre, én vagyok a sehonnai…
Itt már a szeretet, együttműködés nem tud adni.
A jövő ködében majd látni, hamis árnyak tűnnek föl,
A szívedet lenyúzza, és a véredet borzolja föl…
Ha, este a kertbe a csillagok bámulnak rám.
Látom, nincsenek is egymás mellett, csak úgy lazán…
Minket ilyenkor nagyon összeköt a múlt-magány.
Reggel, ha felébredek, hallom, vannak kis neszek,
Próbálom megfejteni, ettől aztán felkelek…
Minden fel is merül benne, mit hoznak reggelek.
Vecsés, 2015. szeptember 30. - Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban.
Ez nagyon különleges látvány, nincsen csak ősszel… mit fájlok.
A múltamból is előhívok ilyen szép szín orgiákat,
Mintának, és sietek ugyanilyenné tenni a mákat!
Bárhol élsz is, veled van, ott él a múltad,
Voltál Te falevél, lengtél, de meguntad?
Múlt, kergetve üldöz amerre a jövőd?
Lesodort az ősz, növő múltad… üldöződ.
*
A kifakult múlt,
Tüllfüggöny mögött zokog.
Álom elmúlt, nincs!
*
Bámul lefelé a múltad, libabőrösen,
Csak remeg ott fent magas esőfellegekben.
Mese, hogy a múltunk nagyon szép és maga a szeretet,
De ott laknak az öregjeink, mind sokat emlegetett.
A múlt tudja, hogy tőle semmilyen visszaút nincsen,
De, ha belemerülök, talán vigaszt nyújt emlékem…
Az új napunk ha, megvirrad,
Kitárul, mint egy vádirat.
Lelked, ha üres és nem ismeri a múltad,
Sepri legalább út porát, mert ez az utad?
Rengeteget gyötrődök, nagy kín szaggatja a lelkemet,
A régen volt múltban, egész másnak képzeltem életet.
Megannyi szépet álmodtam, de közben életet,
A sors nélkülem, egy pillanat alatt… tönkretett.
Ha úgy érzed, fojtogat a múlttól való félelem,
Akkor vagy Te, aki a saját múltadtól védtelen.
Érdek szülötte a sok érvek, mint falon a régi képek,
Lelkedet lehet, hogy nagyon kitöltik a hiány-érzések?
Van rajtad valami, amire szüksége van a jövőnek?
A gyávaság börtönéből a hamis arcok előjönnek!
A múltam fehér, izzított acélként köröttem tekereg,
Kerítést döntenék, jéghegyet, de, mit akarok… gyermeteg.
*
Jelentős homály
Felfedése… tisztázás.
Fáklyalengetés.
*
Az összetört lélek aprócskára tört darabjai,
Az enyémek, örökre, én vagyok a sehonnai…
Itt már a szeretet, együttműködés nem tud adni.
A jövő ködében majd látni, hamis árnyak tűnnek föl,
A szívedet lenyúzza, és a véredet borzolja föl…
Ha, este a kertbe a csillagok bámulnak rám.
Látom, nincsenek is egymás mellett, csak úgy lazán…
Minket ilyenkor nagyon összeköt a múlt-magány.
Reggel, ha felébredek, hallom, vannak kis neszek,
Próbálom megfejteni, ettől aztán felkelek…
Minden fel is merül benne, mit hoznak reggelek.
Vecsés, 2015. szeptember 30. - Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban.
Benne a dac az utas…
Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.
Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.
A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.
Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?
Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?
Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.
Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetném üvegpolcot...
A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.
Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.
Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?
Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.
Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Öregen látom: kanyarogva körbefut!
Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József
Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.
Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.
A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.
Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?
Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?
Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.
Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetném üvegpolcot...
A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.
Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.
Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?
Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.
Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Öregen látom: kanyarogva körbefut!
Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József