Idő 
Értékelés 
Értékelés Folyvást hátat fordítanék az időnek…
Velem szembe percek, persze csak úgy jönnek!
Mostanra már megint egy évvel idősebb vagyok…
A szembekúszó másodpercek lélekmarkolók!
Emlékszem, régen volt mikor zúgott a harang…
Az óta fa is korhadt, nincs már csak tárcsahang.
Régen a fakopáncs dolgozott egész nap, sőt este…
Ma már nem hallatszik, csak éhes fa-szú percegése.
Az is lehet, idő maga a perpetuum mobile…
Eme idő lehet a világmindenség csillagfénye?
Mások felett sem állt meg az idő, látom, öregszenek…
Én meg a sírig érzem, hogy ketyegnek a másodpercek.
Az idő végül is nem más, mint a gyarló ember élete…
Embert építő kudarcokkal gyarapodó bölcsessége?
Ha kutakodsz és megnyitod, ami emlékeid börtöne
És ha találsz jót is a polcokon… az a lelked öröme.
Tudd azt is, hogy ha polcról felemeled, és az újra szabad,
Akkor bizony a feledett múltad jó vagy rossz, de rád szakad!
Vecsés, 2014. január 2. – Kustra Ferenc József – pályázati anyagnak készült…
Velem szembe percek, persze csak úgy jönnek!
Mostanra már megint egy évvel idősebb vagyok…
A szembekúszó másodpercek lélekmarkolók!
Emlékszem, régen volt mikor zúgott a harang…
Az óta fa is korhadt, nincs már csak tárcsahang.
Régen a fakopáncs dolgozott egész nap, sőt este…
Ma már nem hallatszik, csak éhes fa-szú percegése.
Az is lehet, idő maga a perpetuum mobile…
Eme idő lehet a világmindenség csillagfénye?
Mások felett sem állt meg az idő, látom, öregszenek…
Én meg a sírig érzem, hogy ketyegnek a másodpercek.
Az idő végül is nem más, mint a gyarló ember élete…
Embert építő kudarcokkal gyarapodó bölcsessége?
Ha kutakodsz és megnyitod, ami emlékeid börtöne
És ha találsz jót is a polcokon… az a lelked öröme.
Tudd azt is, hogy ha polcról felemeled, és az újra szabad,
Akkor bizony a feledett múltad jó vagy rossz, de rád szakad!
Vecsés, 2014. január 2. – Kustra Ferenc József – pályázati anyagnak készült…
Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
Nem tudok neked semmit adni,
hisz én is oly szegény vagyok,
mint kóbor eb, ki utcára lökve,
étlen, szomjasan andalog.
Nem tudok neked semmit adni.
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s oly hálás leszek minden percért,
amelyet tetőled kapok.
Nincs semmi másom, csak a szívem,
mely összetört, s mégis úgy dobog,
ha szeretsz, oly tisztán hallod,
akár a legszebb dallamot.
Lágy hangot, mely úgy tör fel benned,
mint az elnyomott sóhajok,
melyek fölszállva megkönnyítik
lelked, amely most oly fagyos.
Nem tudok adni semmi mást,
de teljes szívemet adom
cserébe, amely úgy lüktet érted,
mint véred, mely eredben csorog.
Nem tudok adni mást csak ennyit!
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s fellobbantom a szíved mélyén
szunnyadó szikrát, ha hagyod.
Nem kell más, csak szeretet tőled,
amelytől szívem felragyog,
s fellobbansz minden dobbanásban,
amikor végre ott vagyok.
hisz én is oly szegény vagyok,
mint kóbor eb, ki utcára lökve,
étlen, szomjasan andalog.
Nem tudok neked semmit adni.
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s oly hálás leszek minden percért,
amelyet tetőled kapok.
Nincs semmi másom, csak a szívem,
mely összetört, s mégis úgy dobog,
ha szeretsz, oly tisztán hallod,
akár a legszebb dallamot.
Lágy hangot, mely úgy tör fel benned,
mint az elnyomott sóhajok,
melyek fölszállva megkönnyítik
lelked, amely most oly fagyos.
Nem tudok adni semmi mást,
de teljes szívemet adom
cserébe, amely úgy lüktet érted,
mint véred, mely eredben csorog.
Nem tudok adni mást csak ennyit!
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s fellobbantom a szíved mélyén
szunnyadó szikrát, ha hagyod.
Nem kell más, csak szeretet tőled,
amelytől szívem felragyog,
s fellobbansz minden dobbanásban,
amikor végre ott vagyok.
Gyűlölöm! Szakad fel benned,
de közben mégis szereted,
pedig önző volt. Szívtelen, csalfa,
s meg sem érdemli, hogy szeresd.
Akadna más. Szebb is és jobb is,
kinek te lennél mindene,
s mégis: a szíved csak érte vérzik,
cafatra tépve lelkedet.
Belül háborogsz, akár a tenger,
mely dühödt hullámmal tépi meg
őrült haraggal szétcibálva,
mindazt, mi útjában terem.
Milyen önző is néha az ember!
Azt bántja meg, ki hűn szeret,
nem bánja, ha a másik szenved,
s poklok kínjait éli meg.
S ha egy másiktól visszakapja,
talán csak akkor érti meg,
milyen gonosz volt, de már késő!
Minden, de minden elveszett.
de közben mégis szereted,
pedig önző volt. Szívtelen, csalfa,
s meg sem érdemli, hogy szeresd.
Akadna más. Szebb is és jobb is,
kinek te lennél mindene,
s mégis: a szíved csak érte vérzik,
cafatra tépve lelkedet.
Belül háborogsz, akár a tenger,
mely dühödt hullámmal tépi meg
őrült haraggal szétcibálva,
mindazt, mi útjában terem.
Milyen önző is néha az ember!
Azt bántja meg, ki hűn szeret,
nem bánja, ha a másik szenved,
s poklok kínjait éli meg.
S ha egy másiktól visszakapja,
talán csak akkor érti meg,
milyen gonosz volt, de már késő!
Minden, de minden elveszett.
Sohase mond, nagyon régen
Nem volt senkid az alvégen…
Sohase mond el kétszer,
De ismételd elégszer…
Voltak rég' neked is őseid,
És talán szerető szüleid,
Voltak neked többen, szerető rokonaid,
Ismételd, ne feledd… összetartozásaid.
Sohase mond, hogy neked nincsen semmi múltad,
És bár voltak rokonaid, de őket untad.
Sohase mond, nincs velük semmi emléked,
Mond, ha igen, akkor Te a múltad féled.
Múltadba visszamenni, a saját létedbe kutatás,
Lelked, így a raktáradba mélyen, kereső-kutat ás.
Ha már közeledő este éjre hangol,
Akkor már szív is elindult, elbarangol.
Az est vajon tudja-e még a régmúltat,
Vagy ő sem? Csak régvoltban... jó helyen kutat?
*
(bokorrímes)
Találkozol Te, az utca emberével,
Lehet, hogy sokkal, talán akár ezrével,
Mit akarsz az ő -sokak- segedelmével?
*
(3 soros-zárttükrös)
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva,
Ezen az úton jutsz békéhez, ha lelked terhet bírja…
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva.
*
(tanka duó)
Ébred a reggel,
Fény meg erre kialszik…
Fájdalmas kelés…
Érzékelés… mi való!
Békélés, holnap való?
Múltad fájdalom?
Jelennel nem dicsekszel?
Jövőt ki tudja?
Szunnyadó láng csak égjen,
Képzelet láng hevében…
Vecsés, 2015. december 1. - Kustra Ferenc József – íródott; a múlt meditációs földolgozásáról.
Nem volt senkid az alvégen…
Sohase mond el kétszer,
De ismételd elégszer…
Voltak rég' neked is őseid,
És talán szerető szüleid,
Voltak neked többen, szerető rokonaid,
Ismételd, ne feledd… összetartozásaid.
Sohase mond, hogy neked nincsen semmi múltad,
És bár voltak rokonaid, de őket untad.
Sohase mond, nincs velük semmi emléked,
Mond, ha igen, akkor Te a múltad féled.
Múltadba visszamenni, a saját létedbe kutatás,
Lelked, így a raktáradba mélyen, kereső-kutat ás.
Ha már közeledő este éjre hangol,
Akkor már szív is elindult, elbarangol.
Az est vajon tudja-e még a régmúltat,
Vagy ő sem? Csak régvoltban... jó helyen kutat?
*
(bokorrímes)
Találkozol Te, az utca emberével,
Lehet, hogy sokkal, talán akár ezrével,
Mit akarsz az ő -sokak- segedelmével?
*
(3 soros-zárttükrös)
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva,
Ezen az úton jutsz békéhez, ha lelked terhet bírja…
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva.
*
(tanka duó)
Ébred a reggel,
Fény meg erre kialszik…
Fájdalmas kelés…
Érzékelés… mi való!
Békélés, holnap való?
Múltad fájdalom?
Jelennel nem dicsekszel?
Jövőt ki tudja?
Szunnyadó láng csak égjen,
Képzelet láng hevében…
Vecsés, 2015. december 1. - Kustra Ferenc József – íródott; a múlt meditációs földolgozásáról.
