Néha csak egy kis magányra vágyom,
Ismét szobám ajtaját bezárva látom.
Csak meredek, s nézem szobám sötét falát,
Ahogy a rózsa vörösből feketébe folyik át.

Az érzés fura, pörgetem magányos lelkembe
A régi, megfakult emlékeket,
S közben a szobám sötét falára meredek,
Csak meredek...

Kövek,kövek kőrengeteg
hol van a lelketek?
Szürke színbe burkolózva
szerelmem,rejtitek.
Vad víz mossa arcotok
szél veri az álmot,
Mutassátok merre menjek
hol a boldogságom.

Elvonulunk csendben halni
fáradt szívünk megnyugtatni,
hogy nyugodjon,hogy ne verjen
fájó időket feledjen.

Elfeledjen minden bántást
könnyet,csókot,hamis áldást
S révedve a másodpercbe
leltárt vonni,érdemes e

Érdemes e,számot vetni
múlt időkbe temetkezni
Feltépni sok izzó heget
lelket ölő emlékeket.

Emlékeket,fájót,izzót
visszakérném, nem is úgy volt
De az ember lánggal égő
Aki első, új utat tör.

Új utat tör,törvényt neked
Iránytűt,hogy ember lehess
Ember legyél, az is maradj
Véred szavát sose tagadd!

Sose tagadd bűneidet
Fákra feszült könnycseppeket
Fáklyás voltál,világító
Tiszta lelkű,mint a friss hó.

Elfáradtunk,hát meghalunk
Sérült szívvel elbujdosunk.
Nyugodjon meg,már,ne verjen
Uram.Kérlek áldj meg engem.

Reszketsz, álmaid elhagytak már
Ami egykoron volt mára már foszlány
Álruhások gázolnak mindenkin át
Elveszett minden, ez a rideg valóság
Rádlesnek megvető tekintetek
Elítélnek holott nem ismernek
Teljesen mindegy belül kivagy
Ha nem öltessz márkát átnéznek rajtad
Erkölcstelen, kiképzett magánérdekek
Zuzzák szét nyomorba döntik szegény gyermeket.
Mennyi út van mi kilátástalan
Mindezt nem érdekli a média világa.
Nyugati autók sok pénz divat az élen
Keleten a szegény nincstelenségtől hal éhen.
Mi tart bennük erőt ebben az embertelenben.
Egymás szeretete nyújt támaszt lelkükben.

Végtelen lett a pillanat mikor megláttalak.
Szemedben fénylő csillagok ragyogtak,
s íriszed tiszta mélye tükrözte arcomat.
Ekkor már tudtam: megtaláltalak.

Álltál a szélben, s ruhád fodrait néztem. Derekad áttetsző ívét sohasem feledtem, kender szőkeséged áthatotta lényem.

Ifjak voltunk mint két nyíló vadvirág,
Kiket a teremészet egymáshoz verbuvált.
Ekkor már tudtam: nem megyek tovább.

Az első csókot, mely örök az emlékek között,
Az idő fonalán őrzöm mint gyöngyöt.
Csak csillan, s lelkünk száll a rónákon át,
Lelék a helyt hol e pillanat végtelenné vált.

Messzire mentem érted, sokáig kerestelek,
Köszönöm néked, hogy meglelhettelek.