Idő foszlányai függnek a falon.
Múlt-töredékek, gesztusok
Fakulnak az őrzött papíron.
Tanúi naponta egy valóság
Halványuló tényfeltárásának
Személyre szabottan.

Érzést szül az emlékezet.
Átszivárog az elveszettből
A megélés jelenébe
Fénysebesen
Settenkedve,
Hogy meglegyen a kedve
Kinek tekintete
A Volt kacsintását megleste,
És varázsol mosolyt, hangulatot,
Álmot szövő pillanatot.

Tenyeremből iszom mosolyod
Harmat-cseppjének édes ízét.
Csak nekem fontos
Most
Ez az együttlét.

A papírillat felidézi
Az elmúlás tengerét,
A száguldó Idő kerekét,
Lelkünk végtelenjét,
A viszontlátás reményét.

Fotonjaid itt maradt árnyék-
Képét jövőbe repítem,
Hogy mindig,
És mindenütt
Amíg létezem
Velem legyen.

Egyszer majd
Egy fiókban hever
A megfakult üzenet,
De
Csillagfény őrzi
Örökké lelkedet.

A jó kedved-
Valamikor jön;
Csak bekopog ,és ott van.
Van mikor keresed,
És nem tudod, hogy hol van.

Szó nélkül jön-megy,
Mint egy hullámvasút;
Lent és fent,-
Majd jön egy alagút.
Csak fény legyen a szélén,
Hullám, vas, út;

Az a biztos pont,
És az út végén
Nyertél haszont -
Újra bekopogó
Biztos mosolyt.

....és aztán
Ismét elmegy ,
De ne keresd!
Ha vissza jön,
Csak szeresd!
Lepel a búra,
Örvendezz újra!

Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.

Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.

Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.

Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.

Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.

Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.

Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.

Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.

A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.

Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.

(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)

Csuszka kutat a fa törzsén
Amott harkály kopogtat
Mókus szökken a bozótban
A természet hívogat

A pókhálók fonalán
Lecsúszik a drága fény
Remegve csillognak
Ártatlan tünemény

Beengedem a lelkembe
E pillanat ott hont kap
Hadd legyen szép melengető
Ez a röpke mai nap.

Kaszakővel csiszolgatom
Fenegetem énemet
Hogy a penge odabentről
Legyen kicsit élesebb

Bekeverem a színeket
Festegetem életem
Ha idővel majd kifakul
Tarkább legyen végzetem

Fát ültetek az anyaföldbe
Tiszta szívvel gondozom
Hogy a fénnyel ölelkezve
A lelkemet még itt hagyom

A gondolat bűvös árral
Szétfolyik az éterbe
Ki érzi majd a szómágiát
Ott leszek a közelbe.