Milyen ez a világ,
sehol egy baráti kézfogás.
Nincs érzelem, nincs szerelem,
csak szenvedés az egész élet.

Kihalt az emberekből a szeretet,
pedig csak egy ölelés kellene.
Nincs érzelem csak fájdalom,
minden üres és nincs szánalom.

Együttérzés minek az felesleges szó,
csak bántás és fájdalom az amit kapok.
Nem kell nekem szerelem,
hisz az csak hazugság lenne.

Ez a világ kegyetlen tele gyűlölettel,
ember, embernek farkasa eltaposnak egy életre.
Hát ne hagyd magad állj ki magadért,
ne hagyd, hogy ez megismétlődjék.

Soha nézz hátra csakis előre,
menj tovább az úton és csak magadra figyelj!
Menj tovább és soha ne add fel,
légy önmagad ha valaki szeretni fog így fogad el örökre.

Nézz a szemembe és lásd a vágyat benne,
ahogy azt kívánom bárcsak szád, a számon lenne.
Lásd meg benne a vágy tüzét, amely úgy ragyog,
mintha szemembe költöztek volna a távoli csillagok.

Ölelj magadhoz, szorosan ölelj át,
szívd mélyen magadba a hajam illatát.
Érzed, ahogy a vágytól már mindenem remeg,
érezni szeretném a testemen a kezed.

Szinte izzik vérem, elindul a varázs,
bőröd, bőrömhöz ér, perzsel, mint a parázs.
Körülöttünk minden a feledésbe zuhan,
ahogy testünk a vágy szárnyain a csillagokig suhan.

A szél ma este halkan sírt az ablakban,
üresség és reménytelenség van a falakban.
Mik egykor a menedéket adták,
most már komorság fut rajta át.

Az eget borús felhők lepik el,
ott vannak éjjel, nappal velem.
Az eső halkan kopog a lelkemen,
mert én is csak őt csak őt keresem.

A ragyogó nap is elmenekült,
már napokon keresztül eltűnt.
Elő sem bújik már mert fél,
inkább ő is vár egyre csak még.

A magány mellém ült, mint egy régi emlék,
magával visz, viharos szíve, szomorúan néz.
A villámok belé csapnak, fájdalmat,
sebet okoznak, s szívébe marnak.

A lámpának csillogó fénye el halványult,
eltűnt benne a fény és örökre kialudt.
Keresi, de nem leli önmagát semerre,
elveszett a remény és a hit benne.

A szél ma este halkan sírt az ablakban,
üresség és reménytelenség van a falakban.
Mik egykor a menedéket adták,
most már komorság fut rajta át.

Az eget borús felhők lepik el,
ott vannak éjjel, nappal velem.
Az eső halkan kopog a lelkemen,
mert én is csak őt csak őt keresem.

A ragyogó nap is elmenekült,
már napokon keresztül eltűnt.
Elő sem bújik már mert fél,
inkább ő is vár egyre csak még.

A magány mellém ült, mint egy régi emlék,
magával visz, viharos szíve, szomorúan néz.
A villámok belé csapnak, fájdalmat,
sebet okoznak, s szívébe marnak.

A lámpának csillogó fénye el halványult,
eltűnt benne a fény és örökre kialudt.
Keresi, de nem leli önmagát semerre,
elveszett a remény és a hit benne.

Boldog csak úgy lehetsz, ha tiszta szívből szeretsz.
szívem, szíveddel egy mi csak a tied,
lelkemből írom rímekbe foglalva szívemből szeretlek.

Szívem, szívedben egy ritmusra jár,
a boldogság kulcsához a te szívedben a zár.
Mint lelkem húrjàn írom e szavakat,
szerelemtől telve érzésem tiszta mint a patyolat.

Énekel, s dalol remegő szívem,
neked muzsikál szerelmes szívem.
Lelkemből szól szívem hangján,
csókodra szomjazom egy életen át.

Szemed tükrében ragyog a fény,
szerelmes szívem szívedig elér.
Szerelem tűz mi szívünkben született,
lelkünk szerelmesen csendben ölelkezett.

Vágyom, hogy a nap minden percét csak neked szenteljem,
szerelmes szívemet szívedhez szegezzem.
Mind halálig melletted leszek síromig,
hű leszek hozzád életem végéig.