Szófelhő » Lágy
« Első oldal
1
...
of
22
Idő    Értékelés
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803
Őrjöngj!

Őrjöngj ez csak az éned,
vágyad tombol s tehetetlenséged.
Tüzében izzó vulkánként rejlik ereje,
lángját a víz sem oltaná el sosem.
Őrjöngj, mert van miért,
kialvatlan parazsam volt tiéd.
Nem erőlködöm, ha volt is erőm elfogyott,
nem hagyott utánad fájó múltat, sok romot.
Őrjöngj, mert hajunk ősz s kezünk remeg,
kacagva hullajtunk fájó könnyeket.
Hibás volt múltunk, a jelen már nem mereng,
tehetetlen jelened nem bólint már igent.


Szilágyi Irén saját verse
Beküldő: Szilágyi Irén
Cím .A Nap tükrében.
Ha a Nap lágy sugarat küld reám
olyan mint ha te is itt lennél velem .
Úgy érzem most a képzelet
most vissza ad nekem.
Álmom soha nem felejtem
lelkemből a remény soha el nem apad
tudom te vagy kit szeretem
mint a napfényt a jég alatt síró patak.
Bár reményt sosem adtál
de nem is kelletek szavak.
Te a télbe tavaszt hoztál
és most karomba tartalak.
Beküldő: Gombos Ferenc
Májusban, egy parkban sétálva,
Nő alakja tűnik fel,
Csontszínű, korhű ruhában.
Kézében, hozzá illő csipkés napernyő,
Míg a fák, s a rét gyönyörűen zöldellő.
Lágy szellő fújja, hosszú barna haját,
Míg egy váratlan pillanatban,
Az egyik kérője, elé toppan,
Elegáns, sötét frakkban.
Sudár alakjával, előtte térdre borul,
Arca komoly, gondterhelt, sötét hajába túr.
Közli, hogy ellenfelét párbajra kihívta,
Így, a döntést ő helyette megvívta!
Szenvedélyes szerelemmel kéri meg kezét,
Ám a történtek miatt, elutasítja kérőjét.
Ha, várt volna bizalommal még,
Megkapta volna szerelmét s vele kezét.
Mély fájdalom, gyász gyötörte a nő lelkét,
Két kérője közül az egyik szellemként éli életét.
Hosszú szenvedés várt mind kettőjükre,
Lelküket a szenvedélyes szerelem fűzte össze.
Boldogságukat, a halál pecsétje száműzte.
A férfi többszöri kérésére, újra találkoztak.
Ősz volt, a levelek a fákon megsárgultak,
Hulló falevelek integettek búcsútalálkozásuknak.
Nem lehettek egymáséi,
Egymás nélkül sem tudtak élni!
Sóvárgó lelkük őket gyötörte,
Ám a bűn árnyéka, boldogságukat nem engedte.
Döntött a férfi, pisztolyát előrántva,
Szíve hölgyét hirtelen mellkason lőtte.
Majd, halántékához emelve pisztolyát,
Meghúzta annak ravaszát.
Holtan rogyott le szerelme mellé,
Fák lombjai koszorúként borultak fölé.
Sétány csendjében köd ereszkedett melléjük,
Az ősz elmúlásával, kihunyt földi életük.
Egy régi történet, mely előző élthez visszanyúlt.
Azóta, újra születtek e földi világban,
Hogy megtalálják egymást egy új világban.
Elkerülhetetlen volt találkozásuk,
Felismerésül szolgált a magnetikus száluk.
Ez köti össze a lelkeket bárhol a világban,
Megtalálják egymást, hogy egyesüljenek duálban.
Beküldő: Poór Edit
Hófehér paplanon csillagok fénye,
holdsugár ezüstje kúszik az égre,
lágy zene kísér tündöklő pihéket,
aranylant húrjain reményt ígérnek.

Házakon csüngő, szikrázó jégcsapok,
kémények füstje lassú - még andalog,
ünnepi díszben hegytető tetszeleg,
angyal száll fölé, lépése nesztelen.

Fenyőfák csúcsán pelyhekből glória,
égből zeng a varázsos szimfónia,
halkan lép karácsony a bársony éjbe,
ragyogást csenve földi sötétségbe.
Beküldő: Kristófné Vidók Margit
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák