Jeges a hajnal,
Ködfátyol-bajjal.
Trén-ló reszketve fázik.
Orosz… orgonán játszik.
Szomorú a katona, már épphogy majdnem megfagyott.
Éjjel a rettenetes hidegben fegyver befagyott.
Sok az orosz rohamozó,
Lépése nem rogyadozó...
Aknavetős zárótűz,
És nehézágyú-sortűz.
Ha nem lőnek, akkor van jégre lefekvés.
Priccsen gondolat nélküli képzelődés…
Behallik a hó reccsenés,
Itt biz' nincsen víz csöppenés.
Kintről hallani a hó roppanást,
Bent át kell élni az álmodozást.
Abba kéne már hagyni mocorgást.
Kis elalvás…
Kis álmodás…
Priccsnyikorgás.
Orosz oldalról máris lőnek,
Kiket eltaláltak hörögnek.
Zuhanórepülés... ha köpünk, az a vízesés,
Aknazuhogás játszik velünk, mint egy jégverés,
Negyvenhárom nagyon télies januárja van,
Szomorúság ural minket… már, ki életben van…
Szinte érezni, hogy a halál, maga fújja ezt a szelet,
Kiváltva a keserűséget, ránk öntve, jeges hideget.
Ami itt van, jeges és vérfagyasztó,
Mert, még van itt a derékig érő hó…
Végtelen hómező hímjén állok,
Látom, nem létező padkán várok,
Itt várni valamire... az átok.
Kellenének magyaros sült hús szeletek.
A fronton nincs, így bánatosak a szemek.
Hiába akarnék én fény lenni az orcádon,
Amikor, nagy fagyássérülés van az arcomon.
A tartós hóvakság színorgiájába, meredten nézek,
Itt a csontkemény, fehér jégtömb, maga a megfagyott lélek.
Itt a kifosztott lelkek csak állnak sorba,
Mind benne szorultak a nagy jégakolba...
Egy pillanat csak az élet.
Az előbb láttam, hogy nevet.
Most-már épp’ halálba megyen…
Az otthon emléke a vastag hóban hever,
A vad hideg, vadul rajta még egyet teker.
Hideg a hajnal,
Hideg az alkony…
Frontharcos lába már megfeketedett,
A halál szerint: éltél már eleget?
Zúgón csendes imákban, hol van a menny?
Hol van a pokol, hogy tudd merre is menny!
*
Lét homokóra
Itt, sokaknak befagyott!
Már, örök idők…
Vecsés, 2016. október 27. - Kustra Ferenc József- íródott; alloiostrofikus versformában, törté-nelmi emlékezésként, hőseinkre, az ottveszett katonáinkra!
Ködfátyol-bajjal.
Trén-ló reszketve fázik.
Orosz… orgonán játszik.
Szomorú a katona, már épphogy majdnem megfagyott.
Éjjel a rettenetes hidegben fegyver befagyott.
Sok az orosz rohamozó,
Lépése nem rogyadozó...
Aknavetős zárótűz,
És nehézágyú-sortűz.
Ha nem lőnek, akkor van jégre lefekvés.
Priccsen gondolat nélküli képzelődés…
Behallik a hó reccsenés,
Itt biz' nincsen víz csöppenés.
Kintről hallani a hó roppanást,
Bent át kell élni az álmodozást.
Abba kéne már hagyni mocorgást.
Kis elalvás…
Kis álmodás…
Priccsnyikorgás.
Orosz oldalról máris lőnek,
Kiket eltaláltak hörögnek.
Zuhanórepülés... ha köpünk, az a vízesés,
Aknazuhogás játszik velünk, mint egy jégverés,
Negyvenhárom nagyon télies januárja van,
Szomorúság ural minket… már, ki életben van…
Szinte érezni, hogy a halál, maga fújja ezt a szelet,
Kiváltva a keserűséget, ránk öntve, jeges hideget.
Ami itt van, jeges és vérfagyasztó,
Mert, még van itt a derékig érő hó…
Végtelen hómező hímjén állok,
Látom, nem létező padkán várok,
Itt várni valamire... az átok.
Kellenének magyaros sült hús szeletek.
A fronton nincs, így bánatosak a szemek.
Hiába akarnék én fény lenni az orcádon,
Amikor, nagy fagyássérülés van az arcomon.
A tartós hóvakság színorgiájába, meredten nézek,
Itt a csontkemény, fehér jégtömb, maga a megfagyott lélek.
Itt a kifosztott lelkek csak állnak sorba,
Mind benne szorultak a nagy jégakolba...
Egy pillanat csak az élet.
Az előbb láttam, hogy nevet.
Most-már épp’ halálba megyen…
Az otthon emléke a vastag hóban hever,
A vad hideg, vadul rajta még egyet teker.
Hideg a hajnal,
Hideg az alkony…
Frontharcos lába már megfeketedett,
A halál szerint: éltél már eleget?
Zúgón csendes imákban, hol van a menny?
Hol van a pokol, hogy tudd merre is menny!
*
Lét homokóra
Itt, sokaknak befagyott!
Már, örök idők…
Vecsés, 2016. október 27. - Kustra Ferenc József- íródott; alloiostrofikus versformában, törté-nelmi emlékezésként, hőseinkre, az ottveszett katonáinkra!
Kicsi voltam és elég huncut, de te még a széltől is védtél.
Sok csíny van mögöttem, de te sosem engedted el kezem.
S mikor felnőttem én fogtam szorosan kezed, megígértem mindig melletted leszek.
A szeretet, amire neveltél megmaradt, őrzöm szívemben.
Tudom hatalmas próbán vitt az utad, a fájdalmat letenni nem tudtad,
Elvenni én sem tudtam.
Harcoltál édesanya, mosolyogva bátran.
De a mosoly mögött ezernyi kín van.
Az otthon veled volt igazi, te vártál haza csillogó szemekkel,
S ölelésre tárt kezekkel.
Mindig mondtad, ha melletted vagyok bajod nem eshet.
Most mégsem... nem tudtalak megvédeni téged, elfáradt törékeny szíved,
Megtörte ez a kemény élet!
Mondd csak édesanya, jó neked az égben?
Nem fáj már semmi sem neked?
Isten karjaiban békét leltél?
De édesanya mi lesz velünk kiket szerettél?
A hiányod mi feledhetné?
Látod megtört szívünket, soha nem múló könnyeinket?
Elengedtünk... de csak mert semmit sem tehettünk.
Látsz minket az égből?
Annyira szeretünk, s hiányzol nekünk.
Szeretetünk soha nem múlik és nem is csökken.
Legyen könnyű mostmár terhed,
Istenre bízlak téged.
Sok csíny van mögöttem, de te sosem engedted el kezem.
S mikor felnőttem én fogtam szorosan kezed, megígértem mindig melletted leszek.
A szeretet, amire neveltél megmaradt, őrzöm szívemben.
Tudom hatalmas próbán vitt az utad, a fájdalmat letenni nem tudtad,
Elvenni én sem tudtam.
Harcoltál édesanya, mosolyogva bátran.
De a mosoly mögött ezernyi kín van.
Az otthon veled volt igazi, te vártál haza csillogó szemekkel,
S ölelésre tárt kezekkel.
Mindig mondtad, ha melletted vagyok bajod nem eshet.
Most mégsem... nem tudtalak megvédeni téged, elfáradt törékeny szíved,
Megtörte ez a kemény élet!
Mondd csak édesanya, jó neked az égben?
Nem fáj már semmi sem neked?
Isten karjaiban békét leltél?
De édesanya mi lesz velünk kiket szerettél?
A hiányod mi feledhetné?
Látod megtört szívünket, soha nem múló könnyeinket?
Elengedtünk... de csak mert semmit sem tehettünk.
Látsz minket az égből?
Annyira szeretünk, s hiányzol nekünk.
Szeretetünk soha nem múlik és nem is csökken.
Legyen könnyű mostmár terhed,
Istenre bízlak téged.
Lesz e még jó ily őszbefordult nyárban,
vagy csak néha- néha feltörő meleg,
mely úgy tűnik el az akác suttogásban,
mint a szél, melytől a lomb is megremeg.
Lesz e még nap, mely úgy simítja bőröm,
mint a szellő, mely vállamon pihen,
míg messzire tűnik egy megmozdulásban,
s tovasuhan a dús lombok felett.
Lesz e még nyár, mely meleg sugarával
úgy simítja majd sápadt bőrömet,
mint egy anya, mely karjába zárva
gyermekét simítja, amíg megpihen.
Lesz e még nyár, mely fénylő napsütéssel
felmelegíti fagyos lelkemet,
s új reményt hoz, hogy el tudjam hinni,
talán egyszer még nekem is lehet
új otthonom, mely közelebb visz majd
azokhoz, kiket nagyon szeretek,
zaklatott lelkembe nyugalmat áraszt,
s elűzi majd a sötét felleget.
Hisz már csak az az egyetlen vágyam,
hogy őrizhessem a lépteiket,
s átölelhessem karom kitárva
azokat, kiket úgy szeretek.
vagy csak néha- néha feltörő meleg,
mely úgy tűnik el az akác suttogásban,
mint a szél, melytől a lomb is megremeg.
Lesz e még nap, mely úgy simítja bőröm,
mint a szellő, mely vállamon pihen,
míg messzire tűnik egy megmozdulásban,
s tovasuhan a dús lombok felett.
Lesz e még nyár, mely meleg sugarával
úgy simítja majd sápadt bőrömet,
mint egy anya, mely karjába zárva
gyermekét simítja, amíg megpihen.
Lesz e még nyár, mely fénylő napsütéssel
felmelegíti fagyos lelkemet,
s új reményt hoz, hogy el tudjam hinni,
talán egyszer még nekem is lehet
új otthonom, mely közelebb visz majd
azokhoz, kiket nagyon szeretek,
zaklatott lelkembe nyugalmat áraszt,
s elűzi majd a sötét felleget.
Hisz már csak az az egyetlen vágyam,
hogy őrizhessem a lépteiket,
s átölelhessem karom kitárva
azokat, kiket úgy szeretek.
Oly sokat változott minden.
Olyan más lett, és oly üres,
mintha idegen tájakon járnék,
ahol nem vár rám senki sem.
Olyan furcsa és néma lett minden,
és már nincsen itt semmi sem,
csak unottan meredő elhagyott házak,
hol a falak közt nincs meleg.
Ablakok, melyek szélesre tárva
szinte hívnak, hogy jöjj ide!
Hiába mennék, nincs már itt semmi
csak a ház, amely oly üres.
Miért maradnék? Rég messze vannak
azok, akiket szeretek,
s ezer érv, amely ellene szól
annak, hogy én még itt legyek.
S mégis: valami furcsa érzés
úgy feszíti most mindenem!
Mintha a szívem egy darabja
szakadt le volna hirtelen.
Az emlékeim már magamba zártam,
s tudom, hogy máshol jobb lehet!
S mégis: legmélyebb álmaimban
tudom, hogy mindig itt leszek.
Olyan más lett, és oly üres,
mintha idegen tájakon járnék,
ahol nem vár rám senki sem.
Olyan furcsa és néma lett minden,
és már nincsen itt semmi sem,
csak unottan meredő elhagyott házak,
hol a falak közt nincs meleg.
Ablakok, melyek szélesre tárva
szinte hívnak, hogy jöjj ide!
Hiába mennék, nincs már itt semmi
csak a ház, amely oly üres.
Miért maradnék? Rég messze vannak
azok, akiket szeretek,
s ezer érv, amely ellene szól
annak, hogy én még itt legyek.
S mégis: valami furcsa érzés
úgy feszíti most mindenem!
Mintha a szívem egy darabja
szakadt le volna hirtelen.
Az emlékeim már magamba zártam,
s tudom, hogy máshol jobb lehet!
S mégis: legmélyebb álmaimban
tudom, hogy mindig itt leszek.
Keresem az Északnyugati Átjárót,
Mint az életbeli egyetlen folyosót.
Kitörés lehetőségét, keresem... várkaput,
Mert, ha nem találom meg időn belül, úgy kaput.
Az Átjárón túl biztosan van Kánaán
De legtöbbünk nem jut oda csak az álmán.
Itt a letarolt puszta síkján már fű sincs,
Mert mi aranyásók várjuk, lesz-e ott kincs.
A nagy keresésben már sokan elbuktak,
Voltak olyanok is, kiket elárultak.
Ha meggondolom, mikkel nézek még szembe,
Felmerül, belebukok lehetőségbe?
Nincs rakoncám, mire rátámaszkodhatnék,
Sőt szekerem se, miről körülnézhetnék.
Kilátásomat takarja kóró erdő
És ez olyan, mint fövő húson a fedő.
Ki az ki elmondhatja, a jövő mit hoz,
Merre lehet menni, tán az Átjáróhoz?
Keresem az Északnyugati Átjárót?
Eddig még nem találtam csak halálhágót.
Vecsés, 2002. január 25. - Kustra Ferenc József
Mint az életbeli egyetlen folyosót.
Kitörés lehetőségét, keresem... várkaput,
Mert, ha nem találom meg időn belül, úgy kaput.
Az Átjárón túl biztosan van Kánaán
De legtöbbünk nem jut oda csak az álmán.
Itt a letarolt puszta síkján már fű sincs,
Mert mi aranyásók várjuk, lesz-e ott kincs.
A nagy keresésben már sokan elbuktak,
Voltak olyanok is, kiket elárultak.
Ha meggondolom, mikkel nézek még szembe,
Felmerül, belebukok lehetőségbe?
Nincs rakoncám, mire rátámaszkodhatnék,
Sőt szekerem se, miről körülnézhetnék.
Kilátásomat takarja kóró erdő
És ez olyan, mint fövő húson a fedő.
Ki az ki elmondhatja, a jövő mit hoz,
Merre lehet menni, tán az Átjáróhoz?
Keresem az Északnyugati Átjárót?
Eddig még nem találtam csak halálhágót.
Vecsés, 2002. január 25. - Kustra Ferenc József