Egy régi utcán akác virágzott,
Lehullt szirmokkal a szellő játszott.
Három kisleány futott a fényben,
Selyemruhájuk lebbent a szélben.

Kék ruhás lányok mi voltunk hárman.
Nevetve, vígan mentünk a nyárban.
Gondtalan napok, fiatal évek,
Előttünk állt a nagybetűs ÉLET.

Édes remények, szerelmes álmok,
Elszálltok-e, vagy valóra váltok?
Találgattuk, hogy meddig kell várni,
Eljön e majd a mese királyfi?

Hittünk csodában, hittünk a mában,
S széjjelszóródtunk a nagyvilágban.
Szép volt az élet, tettük mi kellett,
Elfért a gond is a boldogság mellett.

Az emlékek néha még visszajárnak:
Vajon az álmok valóra váltak?
Család és munka, öröm és bánat.
Mi más az élet? Csak ebből állhat.

Most már lejárnak sorban az évek,
Kinek keveset, vagy többet mérnek.
Egyikünk már az út végét járja,
S lassan majd mi is megyünk utána.

Kék selyem ruhás egykori lányok,
Elfújja a szél az akácvirágot.

Mi szárnyal süvít így a korom
éjben mint az elme része a gondolat,
Talán az elfajzott szó a megkorcsosodó
vagy a gyilkos lelkiismeretlenségre hajlik
ölelkezőn a szeretet?

Forró izzó magja tűz és jég keveréke
Düh,robaj,füst láva hömpölygése.Ó föld!
A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre,délről a mindenségre s
zabolátlan üvölt a sátán,tép,tör,embert
lelket,fényt,akaratot,hitet, reményt rohaszt,
zülleszt egészet, Kerberoszi mélybe.

S én az ember félelem nélkül égve,
hű társaim,kérdezem-mondjátok?
Ki áll majd elébe,bűzös patkós lábára
béklyót téve, s a mindenség örvénylő
gyűlöletét szívéből kitépve,ki mutatja fel
győzelmül a fénybe,ezt az örökös emberi
rabigát, ki váltja át a szeretet erejére?!

A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre délről a mindenségre.
Háromszög,kereszt és a lélek fénye.
Én a félelem nélküli ember utolsó szívverése,
látva és megélve a földi poklot,már nem hiszek,
nem hiszek,soha,soha,soha többé,semminek..

Búcsúztatjuk az év végét,
Az Úr 2000-ik évét.
Talán a sors vétkes ebben,
Évről évre kevesebben.

Én is bennt járok már mélyen
Az életem erdejében.
Az út végét nem kutatom,
Meddig érek? Nem tudhatom.

Életerdő, gyermekévek,
Nyírfácskák közt mendegélek.
Akácerdő, fehér álom
Lengi körül ifjúságom.

Jegenyék közt könnyű menni,
Egyenes út, nem fáj semmi.
Szomorúfűz utam állta,
Sűrű könnyem hullott rája.

Most már, tölgyek közé érek.
El-el fogynak az ösvények.
Sötét erdő,.. reccsenő ág,
Itt ott tisztás, pár vadvirág.

Életemnek rengetegje,
Mégis szép volt az út benne.
Akár fénybe, akár sárba,
Elhozott egy új világba,
A harmadik évezredbe.

Reményeim mezején egy földbe vájt ásó. Elutasítás, ó miért jöttél át határomon? Ott álló határőr mire jó, ha jön az ár? Te zúgó habok közt behajóztál, s mosolyom száraz farönkként csapódott partnak. Valahol boldogságot aratnak, itt kiázott mederben csak csupasz magon matatnak. S, ha e föld volt is művelhető, most a sok száz hold csak madáretető. E tető csak feledhető emlékek tárházának takarója. Miért oly kevés az, ki másnak jóakarója? Bágyadt madárijesztőként húzom magam karóba, karomból kiálló tű, csak széna.
Özönvíz után lángörvény, düh az, mi földemet pusztítja, s fent gyűlő füstfelhőből nem jön csillapító eső. S ő végignézi. A hullámok sodrója, tűz csiholója.

Csak az idő képez termékeny humuszt, ott hol ezelőtt szerelem írt pusztító himnuszt. S én várok. Várok új hangra, hogy megváltást hozzon! Lelkesítsen! Művelésre bírjon!
Haragot oldó óda sózza élettelen telkem. Hangszeretetem ment meg, s nem a kábszerelmem! Búsan virágzó stróFáim növik körbe akkordpalotám. Egy-egy bund a bundám, ám nem öltöztet úgy, mint a jól csengő szinkópa. Reményeim rétjén újra lehet színpompa, boldogsággal szinkronban, ha már bánattá vált öröm nem szárad ár söpörte kövön, a sok magánnyal táplált madár nem más csak árny már, ha dühtől perzselő tűzvész végső szikrája is elvész. Ekkor lesz a föld termékeny, szorgos a rest, új hajnalba így fordul az utolsó könnyes est.

Bolond világ ez amelyben élünk,
minden gonosz,és oly reménytelen,
sötét ármánnyal elrabolják tőlünk
ami miénk volt, s észre sem veszed!

Bolond világ ez hol oly nehéz élni,
s messze menni vágyom szüntelen,
oly messze ahol zöld még a fű is,
s talán néhol még virág is terem.

Bolond világ ez, hol az ember élet
kevesebb, mint egy kóbor kutya!
Bolond világ , hol elvehetnek mindent,
hiába van zárva bárki otthona!

Bolond világ , hol dőzsöl a gazdag,
s fillérekért reszket a szegény,
a tisztes munkából nem jut már kenyérre,
s biztos holnap csak emlékedben él.

Bolond világ, hol bezárul az ajtó,
hiába döngetik beteg gyermekek,
a gazdag sunyít ,kincseit számlálva,
míg a szegények egymásnak gyűjtenek.

Bolond világ ez! Térjetek már észhez!
És ne egymásra irigykedjetek!
Hiába jut most több egy-két falattal,
holnap egyformán lesz üres zsebetek!

Bolond világ ez !Fogjatok hát össze!
Hisz egyformán nyúznak titeket!
Űzzétek el, ki koldusbotra juttat,
cseléddé téve gyermekeitek!