Mikor megszülettél ,s piciny gyermek voltál
te voltál a legszebb,legdrágább nekem
szerettem volna minden jót megadni
hogy kettőnk helyett is szerethesselek.

Azt hittem ezzel jót fogok tenni
hisz az egyetlen kincs,mit adhattam neked
túl sokat dolgoztam hogy megtudjam adni
mire egy gyermeknek szüksége lehet.

Hány éjjel sírtam,mindenről lemondtam
hisz mindig fillérekből kellett tengenem
nem hoztam mostohát,hisz sokat beteg voltam
s nem akartam hogy árthasson neked.

Lehoztam volna a csillagot az égről
kiszolgáltalak,kényeztettelek
s nem vártam érte semmi mást cserébe
csak mint édesanyát egy picit szeress.

Elszálltak az évek nem bírok már annyit
öreg vagyok ,és egyre betegebb,
mi lesz ha egy nap nem bírok már menni
hogy leszek segítőd,két kezed neked?

Elrontottam mert meg akartam adni
apád helyett is amit csak tudok,
hisz mások dúskálnak minden földi jóban
de van akinek még ennyi sem jutott!

Sokszor úgy érzem jobb volna nem lenni
hisz egyre kevesebb mit adhatok neked
segítséget tőled hiába is kérnék
s azt hogy már nem bírom ,észre sem veszed.

Nem akarok öreg,s tehetetlen lenni
hisz számodra már most is alig létezem!
Meg kell tanulnod egyedül megállni,
mert lesz idő,mikor már nem leszek veled!

Ez a versem kicsit más, mint a többi,
erről az emberről is lehet mit írni.
Már hajnal ötkor felkel,
kicsit még álmos,de kit érdekel.

El is indul a munkába elég kábán,
néznek is rá az emberek furán.
Beér a munkahelyre,köszön halkan.
Éjszakás társa épp hogy meghallja.

Átveszi az osztályt,és a betegeket,
Látott ő már ilyet,nem egyet,de rengeteget.
Eteti,itatja,ápolja az elesetteket,
dolgozik is nem is keveset.

Az emberek őt nagyon szeretik,
A fáradtságot ő nem is ismeri.
Lassan letelik a műszakja,
de a munkát otthon se hagyja abba.

Lassan lépeget az utcán,
Kérdezik is a szomszédok:Ki is ez a lány?
Ő is csak egy ember,mint más.
Ha ő ápol,nem érhet csalódás.

Otthon is keményen tevékenykedik,
hogy hogy bírja,mások nem is érték.
És hogy miért lettem én is ápolónő?
Talán mert kemény lelkemnek ez ad erőt.

Elrepült az angyal, ki megvédett engem,
elbúcsúzott tőlem,nem kevés szerettem,
elrepült az angyal, ki vigyázott a szeretteimre,
mért mindig a szeretteinknek kell el mennie?

Erre nincs válasz, nincs válasz senkinél,
de a szeretet, az erősebb bárminél,
mert a szeretet legyőz, bármilyen rémálmot,
nem teszed jól,ha a szeretet szétvágod.

Elrepült az angyal, ki békességet hozta,
a bánatot,és a félelmet, meg gyorsan el lopta,
elrepült az angyal,ki legyőzte a rosszat,
és a rossz embert, a jó dologra szoktat.

Elrepült az angyal,és hozza a szeretetet,
minden szereted ma este,álmaidban veled lehet,
gyújtsunk egy gyertyát,az eltávozottakért,
emlékezzünk meg rájuk, maradjon meg egy kép.

Magyarország lakói oly nagyon büszkék vagyunk,
elismerést a világból igen sokat kapunk.
Sikeres embereink világszerte ismertek,
zeneszerzők, tudósok, írók, festőművészek.

Bartók Béla, Irinyi, Szabó Magda, Szinyei,
Fischer Annie, Kempelen,Jókai Mór, Munkácsy.
E néhány név e versben csak pár csepp a tengerben,
felsorolni az összeset szinte lehetetlen.

Van egy másik "művészet", hol világelsők vagyunk,
cigarettát a világon a legtöbbet szívunk.
Önmérgező életmód, oxigénmentes élet,
nem emeli, rontja a rólunk alkotott képet.

Második helyre tették az alkohol fogyasztást,,
ezért látni fakó arcot és sok sötét aurát.
Utolsóként kullogunk, nagyon keveset mozgunk,
kevés az energiánk, halványak a mosolyunk.

Kedves Magyar Társaim, meg kellene fordulni,
nem e kategóriákban kell hírnevet szerezni!

Őszinteségért őszinteség,
nem nagy dolog ez, kis semmiség.
Igaz lélekért igaz lélek,
ennyit érsz Te, s én ennyit érek.

Egy ölelésért egy ölelés,
ha
őszintén adod, nem is kevés.
Vigasztalásért vigasztalás,
lelkünknek egy kis simogatás.

Örömkönnyekért örömkönnyek,
találkoznak a tekintetek.
A szeretetért szeretetet,
boldoggá teszi életedet.

Gondolatokért gondolatok,
szívekben nem maradnak titkok.
Nyílszívűségért nyíltszívűség,
a legigazabb nagylelkűség.

Adjunk és kapunk, kezdjük még ma,
kezünkben ez a varázspálca.