Oly kevés kell a boldogsághoz!
Néha elég egy forró ölelés,
egy kedves szó, amely elvarázsol
akár a hívó messzeség.

Oly kevés! S néha ez is oly sok!
Hiába vágysz rá szüntelen,
elillan tőled lepkeszárnyon
akár a múló képzelet!

Az is szegény, ki kopott ruhákban jár
korgó gyomorral éhesen talán,
lyukas zsebeiből nem hull már ki semmi,
bár egész életében dolgozott talán.

Az is szegény, ki gyógyszerekre költi
kemény munkával gyűjtött vagyonát,
hisz hiába dolgozott egy életen át érte
mások élik fel munkája javát.

Az is szegény, kit nem hagynak szeretni
hiába adná érte mindenét,
hiszen sajgó szívét ezernyi seb marja,
s legszebb érzelmeit mások tépik szét.

Az is szegény, ki nem enged szeretni
s meggyötört szívét bezárja talán,
megsebzett lelkét kőfalakba zárja
s hiába dübögnek szíve ablakán.

S az is szegény, ki kincseit számlálva
irigy lelkével más kárán derül,
hisz még pénzéért sem tudják tán szeretni,
s szegényebb ő talán mindegyik közül.

Csicsereg egy kismadár,itt van a tél, hol a nyár?
Csöndbe borult már a táj, alszik, alszik a határ.
A fák, mező, erő, rét, eldalolta énekét,
Lecsukta színes szemét, elfáradt, s aludni tért.

No, de nézd csak milyen szép, hófehér a hófehér,
Fehér a hó, a takaró, és alóla hahó,hahó!
Kibújik egy kis virág, a legelső hóvirág.

Óvatosan körülnéz, nincs-e valamerre vész?
Őzek jönnek, szarvasok, vaddisznók, de ordasok
ritkán járnak erre már,
Békés, nyugodt a határ.

Szép sz élet, nagyon szép,s ki keveset látott még
sokszor meg nem is csodálja,
Pedig az ÉLET a csodák csodája!
Sosem könnyű, s ez így szép,
Erőt ad és mindenképp tartást, önbizalmat, vágyat,
Hogy a harcot bátran álljad!

Csicsereg egy kismadár, ne félj semmit, jön a nyár
Elolvad a hó, a jég, aztán a tavasz jön még.
Elmúlik a rossz idő, felébred már rét, erdő,
Nézd csak, milyen zöld a táj vidám minden kismadár,
És csak zengi énekét,
Hogy az élet csodaszép.

Egy régi utcán akác virágzott,
Lehullt szirmokkal a szellő játszott.
Három kisleány futott a fényben,
Selyemruhájuk lebbent a szélben.

Kék ruhás lányok mi voltunk hárman.
Nevetve, vígan mentünk a nyárban.
Gondtalan napok, fiatal évek,
Előttünk állt a nagybetűs ÉLET.

Édes remények, szerelmes álmok,
Elszálltok-e, vagy valóra váltok?
Találgattuk, hogy meddig kell várni,
Eljön e majd a mese királyfi?

Hittünk csodában, hittünk a mában,
S széjjelszóródtunk a nagyvilágban.
Szép volt az élet, tettük mi kellett,
Elfért a gond is a boldogság mellett.

Az emlékek néha még visszajárnak:
Vajon az álmok valóra váltak?
Család és munka, öröm és bánat.
Mi más az élet? Csak ebből állhat.

Most már lejárnak sorban az évek,
Kinek keveset, vagy többet mérnek.
Egyikünk már az út végét járja,
S lassan majd mi is megyünk utána.

Kék selyem ruhás egykori lányok,
Elfújja a szél az akácvirágot.

Mi szárnyal süvít így a korom
éjben mint az elme része a gondolat,
Talán az elfajzott szó a megkorcsosodó
vagy a gyilkos lelkiismeretlenségre hajlik
ölelkezőn a szeretet?

Forró izzó magja tűz és jég keveréke
Düh,robaj,füst láva hömpölygése.Ó föld!
A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre,délről a mindenségre s
zabolátlan üvölt a sátán,tép,tör,embert
lelket,fényt,akaratot,hitet, reményt rohaszt,
zülleszt egészet, Kerberoszi mélybe.

S én az ember félelem nélkül égve,
hű társaim,kérdezem-mondjátok?
Ki áll majd elébe,bűzös patkós lábára
béklyót téve, s a mindenség örvénylő
gyűlöletét szívéből kitépve,ki mutatja fel
győzelmül a fénybe,ezt az örökös emberi
rabigát, ki váltja át a szeretet erejére?!

A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre délről a mindenségre.
Háromszög,kereszt és a lélek fénye.
Én a félelem nélküli ember utolsó szívverése,
látva és megélve a földi poklot,már nem hiszek,
nem hiszek,soha,soha,soha többé,semminek..