Hüvösén kel a Nap,
Halvány tűz, sugarát szórja.
Sárkunyhókban éltek a cigányok fiai és lányai
Az ősi Sinai kor hajnala óta.

Az időtlenség pillanatnyi létezésén
Visszasírnak az elveszett pünkösdi idők.
Gondolatban visszanézek a gyökerekhez,
Misztikus utakon sötét fájdalmán elidőz.

Ősi, kopott tanyák
Félhomályos, piros pünkösdi udvarokon.
Sápadt fénnyel ragyog a múlt
Szivárványos naptüzű szélzúgásokon.

S a lélek magányában
Kegyelem és kiáradások napfényes korában
Kitárulkozik az őseink szellemvilága,
S ablakom a szél zúgását az éj bezárja.

Pünkösdi emlékek

Az időkapu

Poros úton hagyott szekér
A kietlen tájba belevész.
Lehajló almafaág alatt
Álmodik a remény.

Rám szegezi tekintetét a fénylő Nap,
Barnára pirított arcom a távolba néz.
Eszembe jut ifjúságom,
A boldogságos, szegény remény.

Mennyi boldog idő veszett a múlt homályába,
Mint egy álom, ébredtem a változó világban.
Hol vagytok, gyermekkori álmok, régi játszótársak?
Az idő kereke elsodort az álmokkal teli világba.

Poros úton hagyott szekér
A kietlen tájba belevész.
Lehajló almafaág alatt
Fut velünk az életkerék.

Vérünket őrzi kőabroszok sziklái,
Ott kacagott a halál felettünk.
A köveken megállt az idő is,
A napnak esteli parazsa vérünket melengeti.

Füstölgő gerendák,
Ajtók, ablakok bezárva.
Elszállt a füsttel a lélek is,
Kegyelemből maradt életek drámai románca.

Őseink szikláin, völgyein, az idő szelein
Sötét árnyak indultak hosszú útra.
Karavánok ezrei során némán
Feltámad az esteli szél.

Szomorú énekek eső mosta útjain,
A harmatcsepp csészéjén ponyva szakadt szét.
A kerekek nyomain még látni,
Szétszóródva váltak ketté szelt utak, ki erre, ki arra.

Indiából jöttünk
Végtelen utakon.
Gyanútlanul, békén
Énekeltünk egykor.
Bámulták a gádzsók
Díszes öltözékünk,
Igénybe is vették
Kovácsmesterségünk.
Colári cigányok szőnyeget kínáltak,
Beás cigányaink a teknőket vájták.
Romungrók zenéltek vagy a vályogot verték,
Szorgos népünket akkor megbecsülték.
Echós szekerekkel
Jártunk falut, várost.
Még sokáig űzhettük iparos világunk.
Mária Terézia ezt is betiltotta,
A vándorlást betiltotta, és az iparengedélyünk végleg betiltotta, már nem tudtunk adózni,
Elszegényedésünk okát itt lehet vitatni.
Megengedték letelepedésünk,
De nehezen fogadták beilleszkedésünk.

Az őrültként tomboló vihar, TANQ csokorban

Hirtelen lett vihar,
Vad, cikázó villámokkal…
Még, föld is belereng.
Ég zeng, felhők terhe súlyos,
Fény siklik, mosolya gúnyos.
*
Kemény szélkorbácsok
Jól végigvágnak mindenen.
Dühödt ez a szél-tánc.
Pokoli szél kerekedik,
Minden összekeveredik.
*
Szarkák csak cserregnek,
Varjú meg, ordítva károg.
Félnek a villámtól.
Villám, kardját hegyezgeti,
Áldozatát célba veszi.
*
Száradó fába a
Villám becsapott, porrá lett.
Fészek, végleg eltűnt.
Száraz ágat tűzre lobbant,
Sűrű eső tüzet olthat.
*
Vad kutyaugatás,
Nyugtalan, a ló horkantás.
Villám, nagyot csattan.
Durrog, csattog, fél mind ki él,
Titkon menedéket remél.
*
Felhő, kacarászva
Özönvizet csak úgy, zúdít.
Kutya fél, ólból néz…
Sötét felhők egymást tolják,
Terhüket útra bocsájtják.
*
Zivatar! Csattogás!
Nagy szemű eső lezúdul.
Szélrohamok vadak.
Megnyílnak az égi csapok,
Vízzel telik minden sarok.
*
Esőző viharsáv
Üvölt, mint akit bántanak.
Kispatak kiárad.
A folyó medre is megtelt,
Hömpölyögve visz szemetet.
*
Szél megtámadja a
Nagy víztározó gátakat.
Nagy betonkolosszus.
A vihar dühösen tombol,
Amit elér le is rombol.
*
A hírhedt szélerők
Vágtatgatnak mindenfelé.
Szövetséges itt nincs.
Nincs vége a rém időnek,
Fák, szépen sorba kidőlnek.
*
Törött villanófény
Vadra kavarja a vihart.
„Bűbáj” a mutatvány!
Nem kicsike mennykő dühe,
Lassan elenyészik éhe.
*
Eső, már lelassult.
Felhő lassan messzire száll.
Vakítón szép égbolt.
Sötét felhők elvonulnak.
Végre vége a viharnak.

Vecsés-Szabadka, 2017. május 27. - Kustra Ferenc -- A HIAQ -kat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe: „Tomboló vihar".