Az idő könyörtelen
Legyőzni lehetetlen.
*

Óramutató
Halad, mint egy táv-vándor.
Fogaskerekek.
*

Ahogy telik az idő,
Közeledik a jövő!
*

Vekkerketyegés.
Csalhatatlan időgép.
Új óra-számlap.
*

Ahogy eltelik az idő,
Csökkenőn, múltba vezető.
*

Óra pontosság,
Kifogásolhatóan.
Kompasz, állítás.
*

Az óraműtől sem függ az idő haladása,
Időtől függ, az óramű időmutatása.
*

Óramű: bim-bam.
Időmúlást elüti.
Napi felhúzás.
*

A várt idő, szépen beérkezik a jelenbe...
Az idő, a múlt előrevetített jelene.
*

Élet, időgép…
Kezdettől végig, idő…
Idő élettárs…
*

A még meg nem jött, még csak várt idő... még csak jövő,
Ez után, a pillanat jelene, múltba menő.
Az idő útja, az időtlen múltba vezető.

Vecsés, 2015. augusztus 3. – Kustra Ferenc József – Versben és senrjúban íródott.

Reggelit kell vásárolnom
lemegyek a kisboltba,
Kell? Kérdi az eladó
nem is néz az arcomba.

Hogyne kéne, azért jöttem
mutatok a zsemlére,
húsz deka párizsit kérek
nem tasakost, kimérve.

Huszonnyolc maradhat? kérdi.
Maradhat. Nekem húsz kell.
Úgy néz rám, mint egy gyilkosra
tudom, hogy engem rühell.

Kettévágná a zsemlémet?
Kérdeztem óvatosan.
Otthon is van éles kése,
mondja ő cinikusan.

Otthagytam egy kisebb vagyont
és még szendvicsem sincsen,
ezt a kedvetlen eladót
áldja meg a Jóisten.

A bolt mellett kint a füvön
idős néni üldögél,
szegényes kis portékája
égő szükségről mesél.

Felmutat egy szép almát
rám mosolyog kedvesen,
száz forint kilója ára
az összes almát megveszem.

Hálásan néz rám a néni
eltöltött a szánalom,
melléteszem bolti árut
ajándékba ott hagyom.

Lassan táskájába rejti
látszik, szégyenli nagyon,
hálás szívvel mosolyog rám
túlmutatva szavakon.

Vidáman indulok haza
arcomat nap perzseli,
egy ilyen bevásárlás után
édesebb a reggeli.

Hogy mondjam el, hogy mit érzek éppen,
úgy felbolydult most ez a világ,
eddig örökös magányban éltem,
olyan üres volt ez a világ.
Nem érdekelt, hogy nyílik a rózsa,
nem vágytam régen az illatát,
Nem várt rám senki, mégis oly jó volt.
Olyan kerek volt ez a világ.
Nem akartam, de úgy felkavartál,
lelkem most mélyen izzó parázs,
dübörgő vonatként zakatol szívem,
teérted dobog. Miattad fáj.
Nem akartam a karod ölelését,
simogatásod, csókjaid hadát,
s mégis érzem: ha végigsimítasz,
lelkemben fellobban minden parázs.
Szemedben fénylő csillagot látok,
olyan fényesen ragyog reám,
elvakít. Szinte magam sem értem.
Szemed tükrében szép a világ.

Első évünkre úgy emlékszem
mint egy hullámvasút utazás.
Fiatalon és egymáshoz csüngve
fedeztük fel a világot, melyhez
még közös szemünk is alig volt elég.
Rohant felénk az élet, és sebesen
utaztunk megosztott sorsunk felé.
Ilyen volt a kezdetünk, akár
egy hullámvasút utazás. Emígy
tanultuk egymástól a boldogságot.

Kézen fogva sétáltunk a ligetben
vén fák dús lombjai alatt, aztán
merengve néztük a tavirózsákat
és aranyhalakat a sekély tóban,
és meséltünk egymásnak a kávézóban
mint tavaszi ágakon csevegő madarak.

Együtt néztük a külföldi filmeket, és
karjaimban tartottalak mikor megsirattad
egy öreg színész haldoklási szerepét.
Oly sokat nyújtott nekünk az élet,
és e módon nyertük meg egymás bizalmát.
Ha együtt vacsoráztunk új ízek
tárultak fel megosztott ételeinkben, és
megismertük a bor széditő mámorát.

Miénk volt a város összes
gyönyöre és csábítása –
a meleg, nyüsgő esték és
a lusta szombat délutánok.
Még ma is lakója vagyok e helynek,
De én oda, a régi múltba, vagyok.

* * *
És most, megőszülve,
félig vak és fátyolos szemekkel
úgy nézek rádmint egy drága kincsre,
mert én már csak olyan vagyok
mint egy öreg mozdony melyben
lomhán kering a gőz, és mely
lassú, csikorgó kerekeken
püfög a kijelölt végállomása felé.

Csak utasok vagyunk
az Élet vonatán,
megváltottuk a jegyünket
születésünkkor, momentán.
Hogy hová ülünk?
nem mi döntjük el,
csak felszállunk rá
kezünkben a tikettel.
A kalauz mutatja,
- ez az Ön helye,
arcomon döbbenet,
- miért pont ide? -
De már mindegy,
csak induljon a vonat,
mielőbb lássuk meg,
rég vágyott célunkat.
Gyorsabban is mehetnénk,
mi ez a döcögés?
- Nyugodjon meg, kérem,
itt nincs késés! -
Robogunk hát tovább,
tesszük a dolgunkat,
a szerencsés választhatott,
másnak, ami maradt.
Néha azért megállunk,
egy-két utas leszáll,
eddig szólt a jegyük,
vagy valaki szelektál?
Odakint már szürkül,
a test egyre fárad,
egyre jobban kívánnék
egy megvetett ágyat.
Csikorognak a kerekek,
a vonat fékez, megáll,
kalauzunk egyszer csak
mellettem szalutál.
- Uram, Ön itt leszáll! -
kérdésemre - Miért? -
ellentmondást nem tűrően,
szenvtelenül így reflektál.
- Eddig szólt a jegye,
önnek ez a végállomás,
na igyekezzen leszállni,
a vonat indul tovább! -
- A csomag maradhat,
arra nincs szüksége,
mint mondottam volt,
az utazásának vége! -
Hiába is tiltakoznék,
- még utazni akarok -
Ő csak végrehajtja
a felsőbb parancsot.
Irigykedve nézek vissza
a maradó utasokra,
jó lett volna eljutni
még több állomásra.
Tudom, pihenés vár,
de még nem alhatok,
le kell írnom még,
sok fontos gondolatot.
- A világ szép,
az élet túl rövid,
szeress, hogy szeressenek
életed végéig! -
Van még tennivalóm,
Én úgy gondolom,
ezért potyautasként
utazom tovább a vonaton!