Nem kérek mást csak adj még időt!
Az időhöz kérek Uram, erőt!
Add, hogy a fényed úgy hasson át,
hogy a szívem kinyiljon a végtelenen át.

Terítsd be az arcom lágy fényeddel,
szívem itasd át a szereteteddel,
Hogy ragyogni tudjak én is másokra rá,
s a szeretet szálljon belőlem tovább.

Adj még Istenem adj még időt!
Van még itt dolgom,adj hozzá erőt!
Hálás a szívem csak köszönni tudom,
hogy mellettem voltál eddigi utamon.

Nem kérek mást csak fogd a kezem,
ahogyan vezettél egész életemen.
Kitárt karokkal szólítlak én Téged,
magamban érzem szent,szerető lényed.

Adj még Uram, adj még erőt!
Hogy szeretni tudjak,adj még időt!
Nem számít más csak fogd a kezem,
ahogy vezettél eddig át az életemen.

Szerelemnek édes ízét érezve,
szemedbe nézve megéreztem.
Szerelembe borult szívem,
szeretlek most és mindörökre.

Szenvedélyes tűzben ég,
te vagy kiért szívem él.
Neked adom szívem minden szeretetét,
hogy mindig érezd mennyire szeretlek én.

Sóhajomban egy vágy van,
hogy szíved mindig ezt megtalálja.
Kezed fogva mondom én,
szíved szívemmel egy már rég.

Te is tudtad én is tudtam hogy a sors,
ennél szebbet nem adhatott.
Idő szárnyal a képzelet kerekén,
ott megtaláljuk egymást te meg én.

Csillag fényes éjszakán,
szívem tudta mi vár ránk.
Szemedben ezernyi fény ragyogott,
benne szívem felragyogott.

Elmondani én nem tudom,
mit éreztem én akkor.
Szíved, szívembe költözött,
dobbanása ezernyi dalt költött.

Szép szavakat pengetett minden húrja, szívemben örök dallamot játszanak.
Ettől szép az egész világ,
szívem, lelkem mindig vidám.

Hiszen benne él egy vidám szív,
mi szívembe örök boldogságot visz.
Legyen szíved mindig boldog,
szíved, szívemben dobog.

Az én szívemnek az a vágya,
hogy szíved legyen boldog, vidám.
Két szívnek a dobbanása,
hallatszik e nagy világban.

Szépen zengik dallamát,
szíved szívemmel egy lett már.
Te és én e nagy világban,
rá leltünk a boldogságra.

Legyen e boldogság örök kettőnk szívében, hogy érezzük ennél szebb és jobb nincsen.
Fogom kezed egy életen át,
hogy mindig érezd szívem örök dallamát.

Kezed, kezembe fonódott,
egy szív benne örök szeretetet adott.
Szerelmem irántad soha nem múló vággyal ég,
te lettél nekem föld és ég.

Nappalomba fénylő napsugár,
éjjelembe hold fényének ragyogása.
Ezernyi csillag tündöklő varázsa,
egyetlen csillagom legfényesebb ragyogása.

Örök fény a lelkemben mi szívemet,
egy életen át boldoggá tette.
Köszönök neked mindent,
soha el ne feledd mennyire szeretlek téged.

Csók, csók, csók, forró, édes csók, égeti ajkam,
szerelmes szívemben, szíved dobban.
Jöjj, gyere jöjj forró ez a vágy, ölelj át,
szenvedéllyel ég szívünkben a láng.

Nézd csak nézd felettünk az ég,
csillagba borult ó a magas ég.
Legyen határ a csillagos ég,
szerelmes forró nyári szép estén.

Csók, csók csók, forró, édes csók, égeti ajkam, szerelmes pillantásod rögtön elragad.
Gyere bújj hozzám ölelj, ölelj át,
vedd le gyorsan, dobd le a ruhád.

Pezseg a vérem, szívem muzsikál,
szenvedélytől tüzes, forró, vad románc.
Édes csókod hevesen tüzes,
egyre jobban zakatol a szívem.

Akarlak, oly nagyon még, még, még,
füledbe suttogni akarom belőled sosem elég.
Te vagy te vagy az életem,
szívemnek mindene szerelme.

Határ legyen a csillagos ég,
szerelmünktől zengjen az ég.
Jöjj, gyere, jöjj forró ez a vágy, gyere ölelj át,
szenvedéllyel ég szívünkben a láng.

Gyere bújj hozzám, hadd csókoljam a szád, szerelemtől fűtött nyári éjszakán.
Szeretlek, szerelemből szeretlek,
akarom örökre így legyen.

Ennyit kérek én, szívem érted ég,
szívem kulcsa a te szívedé.
Szerelmes sóhajok szállnak az égben,
érted dobban szívem, csakis érted eped.

Csók, csók, csók, forró édes csók égeti ajkam,
szerelmes szívemben, szíved dobban.
Jöjj, gyere jöjj forró ez a vágy, ölelj át,
szenvedéllyel ég szívünkben a láng.

Fújj a szél, pengeti a kopasz-ág húrokat,
Mi meg... csendesen gyászoljuk a holtainkat.
Tömegsírban már a barát, a sógor… ő is elesett,
Egyik sem túlélő harcos, haza ő már sosem mehet.

Fekszünk ketten a géppuskaállásban, közben betakar a hó,
Komámmal vagyok, de már nem beszélgetünk, nincs mit, nincs, halihó!
Tegnap még énekeltünk, bele a hidegbe, pár magyar nótát,
Mára már, társak hiányában, csak elkerekítjük a cifrát…

Tömegsíroknál, már a kopjafákat is többszörös lövés érte,
Ez is jelzi, az elesett hősöknek, katonáinknak, nincs vétke.
Szemben a túlerő, amivel vesztesen vívták a harcot,
Vérükkel öntözték, pirossá tették a fagyos hó-síkot.

Fegyvercsörgés, tank-lánctalpnyikorgás, csúszkáló ló pata zaja,
Élettől éppen elbúcsúzó katonák utolsó sóhaja…
Közönyösen nézzük ezt a megrázó élményt, biz’ csapong a képzelet,
Valós a csatazaj, a hideg, ellövik a fagyérzékeny füleket…

Úgy látszik, nekünk a háború bizony a mindennapi élet része,
Nincs az a kis-tigris, amihez hozzábújva a melege ne kéne.
Behívót kaptunk és idehoztak a hazát ellentől megvédeni,
Meg is ígérték, nem tart soká, nyárig, nekünk attól nem kell féleni!

A szél, talán hiszi is, hogy minden jó, ha nekünk játszik vad dallamot,
És ha eláll, akkor tisztán halljuk az induló harckocsi rohamot…
A véresre festett, megfagyott síkon, rögtön megfagy a lehelet…
Sok bajtársunk van, a családjuknak mi visszük haza a lelkeket…

Még nem tudott, hogy fogunk-e még mi itt valaha is énekelni,
Vagy csak a kegyetlen hideggel fogunk a végsőkig megküzdeni…
Otthon vár család, a gyerek, tehén, ló, lassan már szántani kellene,
De előbb haza kéne menni, énekelni… ne csak holtak szelleme…

Vecsés, 2016. augusztus 19. – Kustra Ferenc József

(sorok és gondolatok az utolsó százból)

A történelemnek gúnyos búcsút intve
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.

Csend van:
A némaság marokként fojt mindent,
senki sem nyomja le többé a kapukilincset.
A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc... és a feledés.

Végtelen körút az élet, e bomlott, őrült szerkezet.
Horog vonszolta fatönk, a sötét, vak semmi felett.
S mint elaggott kerekek: örökkön és újra
terhünket cipeljük a sárral bélelt útra.

Vak vagyok:
e setét világban, hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.

Sorsom elhaladt mellettem legyintve,
- saját történelmének végső búcsút intve -
és egy elhagyott,
szélfútta hárfán az enyészet görbe ujja játszik.
Elszállt rég a büszke Főnix:
többé már emléke sem látszik.

Pest - Buda, 2014. május 26.