Ha nem védesz

Ha nem védesz, kibe kapaszkodjak,
ki fogja meg majd a két kezem?
Ha lábam gyönge, és erőm már elhagy
ki az, aki támaszom lehet?
Ha nem féltesz,és nem aggódsz értem,
ki kíséri a lépteimet?
Ki lesz az, aki vállam átkarolva
kézen fog majd, és haza vezet?
Ha nem szeretsz, miért is várjak?
Nekem sincs másik életem!
Csak most van, messze a holnap,
s ki tudja, jut e még nekem
friss levegő, mely arcom átjárva
felüdíti a fáradt testemet,
mint a harmat, frissítő varázsa
mely lelkembe új erőt lehel.
Jut e még nekem szeretet, béke,
hisz nem holnap, most kell énnekem
minden szép, mit elém tár az élet,
még mielőtt messze elmegyek.
Most akard, és most engedj szeretni,
hisz úgy múlik el az életünk,
mint a perc, mit álmainkban élünk,
s olyan sokszor észre sem veszünk.
Ha nem védesz, mit reméljek tőled?
S ha nyugalmat nálad nem lelek,
elmegyek, hol biztonságra lelve
átölelik reszkető kezem.

Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.

Bárcsak lehetnék én őszi szellő,
hogy borzoljam szőke hajadat.
Vagy lehetnék én egy remek festő,
festhetnék szerelmes szavakat.

Lehetnék egy vízzel töltött csésze,
hogy ajkaink összeérjenek.
Érezném, hogy enyém vagy már végre,
rólad írnák költeményeket.

Ecset az én kezembe nem való,
szellő sem leszek soha, tudom.
Ez a lap egy palackba zárható,
összehajtom, bele is dugom.

Beledobom vágyam tengerébe,
bízva, hogy eljut tehozzád.
Elindítom hát a messzeségbe,
szerelmem bont majd rá vitorlát.

A csend átölel és erős markával fogva tart,
Kizárja belőlem, mellőlem a vad csatazajt…
Fülembe sutyorog, nagy mocskosságokat,
Majd lesz itt még ordítás… csapkodásokat.

Markol és a lelkemben lehullott falevelet sepreget,
Én meg csak nézem a földig logó, sötétedő felleget.
A csend, mint a csendes eső, rám szitál, de szüntelen,
Én meg csak várom, hogy történjen valami hirtelen.

Lehetne ordítás, kiabálás, netán öröm sikoly!
Vagy lehetne más zaj, szokatlan és rettenetes, mégoly
Hatásos, hogy valami történjen, változzon?
Csend, mint pókmagány, vágyok, nehogy behálózzon!

Fülzúgás csendem, rájöttem, maga a mocsok!
Nincs, elöl- hátul semmi zaj, én meg hallgatok!
A csendem tam-tam dobon játszik, csak úgy veri...dallam bennem elmállik!
Kitörök, ki kell jutnom a zajba és akkor utunk végleg elválik.

Bízok benne, lesz még nóta, lesz még örömordítás!
Vagy ha nem, akkor ez is csak az… egy élet ámítás…

Vecsés, 2013. november 23. - Kustra Ferenc József

Volt idén is, meghalt a jó meleg nyár az őszben,
Jégtorlódás alakult ki a hajnali ködben.
Lépteim alatt a tócsa jege reccsen,
Kellene, de biz' meleg kabátom nincsen.

Fohászkodok, de nem jelennek meg csak, hamis árnyak,
Mint hajléktalan, nem vagyok senki, engem nem várnak.
Elmém csak vágyódik, vágytól nagyon megrészegült,
És ez az állapot nálam már réges-rég idült.

Örömöm annyi, hogy nézem a Dunán a sok szép, fehér táblát,
A természet úgy alkotta meg, mintha látnék, sok fehér márványt.
Ez a hideg és a szép látvány, fázósan nincsen szinkronban,
De nekem csak ez, és ennyi jutott a rám rótt, rossz sorsomban.

Vecsés, 2015. március 18. – Kustra Ferenc József – [Pályázati anyagnak készült.]