Idő 
Értékelés 
Értékelés Nem harcolok. Vidd el a pálmát!
Nekem az mit sem jelent.
Számomra sokkal többet ér,
Ha valaki engem szeret.
Nem búsulok. Mit számít nékem,
ha mások fényben fürdenek?
A vakító fény gyakran csak kábít,
és illó délibáb lehet.
Nem hízelgek. Nem állok sorba.
Szánalom nem kell nekem!
Hiába írsz te aranyló tollal,
az enyém sokkal ékesebb.
Hiába vagy te büszke és öntelt,
Boldogabb sosem leszel,
Ameddig nem tudsz úgy szeretni,
ahogyan én szeretek.
Nekem a nap izzó korongja
csak távoli fénypont lehet,
sugara halvány, fénylő csík csak,
de nekem mindent jelent.
Hiszen a szívemmel érzem,
mennyivel értékesebb,
akinek talán morzsa jut csak,
de mégis tiszta a keze.
Nem gyűlölök. Azt átadom néked.
Ezerszer többet jelent,
ha szívem melege arra árad,
ahol még szükség lehet.
Adhatnak neked értékes díjat,
de győztes sosem lehetsz,
akit a szánalom űz csak,
nem tisztel. Érdekből szeret.
Nekem az mit sem jelent.
Számomra sokkal többet ér,
Ha valaki engem szeret.
Nem búsulok. Mit számít nékem,
ha mások fényben fürdenek?
A vakító fény gyakran csak kábít,
és illó délibáb lehet.
Nem hízelgek. Nem állok sorba.
Szánalom nem kell nekem!
Hiába írsz te aranyló tollal,
az enyém sokkal ékesebb.
Hiába vagy te büszke és öntelt,
Boldogabb sosem leszel,
Ameddig nem tudsz úgy szeretni,
ahogyan én szeretek.
Nekem a nap izzó korongja
csak távoli fénypont lehet,
sugara halvány, fénylő csík csak,
de nekem mindent jelent.
Hiszen a szívemmel érzem,
mennyivel értékesebb,
akinek talán morzsa jut csak,
de mégis tiszta a keze.
Nem gyűlölök. Azt átadom néked.
Ezerszer többet jelent,
ha szívem melege arra árad,
ahol még szükség lehet.
Adhatnak neked értékes díjat,
de győztes sosem lehetsz,
akit a szánalom űz csak,
nem tisztel. Érdekből szeret.
Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.
Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.
Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.
Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.
Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.
Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.
Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.
Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.
Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.
Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.
Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.
Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.
Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.
Annyit szeretnék csak e rút világtól
megkapni, ami jár nekem,
ami számomra minden lett volna,
de mégsem kaptam meg sosem.
Valami csöndes nyugalmat, békét,
amely a lelkemben terem,
valami kedves, féltő érzést,
amiből nem jutott sosem.
Kerestem én a lángszagú nyárban,
mely felajzotta a szívemet,,
de tűző hevével, vöröslő lánggal
felégette a bőrömet.
Kerestem volna az őszi napfényben,
amely az arcom cserzi meg,
de már hideg szél gyengítette,
s nem volt ereje semmi sem.
Már csak fagyos szél fújta az arcom,
és fáztam. Rázott a hideg.
Hideg szelével felkavart már
mindent, mi itt maradt nekem.
Most itt vagyok. Erősen, bátran,
s bárhogy is megtép, nem hiszem,
hogy meg tudna törni bárhogy, próbál,
hiszen csak edzettebb leszek.
Jöhet dér, vagy csikorgó szél is,
fagyos szelével hűtve le,
testem melege messze űzi,
s nem fogok tőle fázni sem.
Jöhet vihar, mely őrjöng, tombol,
nem riaszt vissza semmi sem,
majd megcsitul, ahogyan én is,
s nem tud kárt tenni semmiben.
Bár legyőztek, s próbálnak újra,
de mégis, azért is felkelek,
s össze rombolok minden gátat,
de mindent legyőzök, bármi lesz!
megkapni, ami jár nekem,
ami számomra minden lett volna,
de mégsem kaptam meg sosem.
Valami csöndes nyugalmat, békét,
amely a lelkemben terem,
valami kedves, féltő érzést,
amiből nem jutott sosem.
Kerestem én a lángszagú nyárban,
mely felajzotta a szívemet,,
de tűző hevével, vöröslő lánggal
felégette a bőrömet.
Kerestem volna az őszi napfényben,
amely az arcom cserzi meg,
de már hideg szél gyengítette,
s nem volt ereje semmi sem.
Már csak fagyos szél fújta az arcom,
és fáztam. Rázott a hideg.
Hideg szelével felkavart már
mindent, mi itt maradt nekem.
Most itt vagyok. Erősen, bátran,
s bárhogy is megtép, nem hiszem,
hogy meg tudna törni bárhogy, próbál,
hiszen csak edzettebb leszek.
Jöhet dér, vagy csikorgó szél is,
fagyos szelével hűtve le,
testem melege messze űzi,
s nem fogok tőle fázni sem.
Jöhet vihar, mely őrjöng, tombol,
nem riaszt vissza semmi sem,
majd megcsitul, ahogyan én is,
s nem tud kárt tenni semmiben.
Bár legyőztek, s próbálnak újra,
de mégis, azért is felkelek,
s össze rombolok minden gátat,
de mindent legyőzök, bármi lesz!
Van annál nagyobb fájdalom,
ha könnyben úszik a két szemed?
S mégis: kiért a könnyed hullik,
nem tudja, mennyire szereted.
Hiába látja, szemeidben
mennyire fényesen ragyog,
nem érdekli, bár lehoznád néki
az égről a legszebb csillagot.
Van annál nagyobb fájdalom,
ha látod, semmibe vesz,
s a könny mit miatta hullatsz,
lelkéig sosem jut el.
Hiába égeti bőröd,
míg arcodon végigcsorog,
sosem tudsz megkönnyülni,
míg szíved ki nem nyitod.
Felejtsd el. Temesd a múltat.
Az már csak álomvilág,
hol lelked viharként tombol,
s nem hallja senki szavát.
Szakíts át minden kis gátat
mely örök rabságba zár,
oly gyorsan suhan az élet.
Szeress. Még száz csoda vár.
ha könnyben úszik a két szemed?
S mégis: kiért a könnyed hullik,
nem tudja, mennyire szereted.
Hiába látja, szemeidben
mennyire fényesen ragyog,
nem érdekli, bár lehoznád néki
az égről a legszebb csillagot.
Van annál nagyobb fájdalom,
ha látod, semmibe vesz,
s a könny mit miatta hullatsz,
lelkéig sosem jut el.
Hiába égeti bőröd,
míg arcodon végigcsorog,
sosem tudsz megkönnyülni,
míg szíved ki nem nyitod.
Felejtsd el. Temesd a múltat.
Az már csak álomvilág,
hol lelked viharként tombol,
s nem hallja senki szavát.
Szakíts át minden kis gátat
mely örök rabságba zár,
oly gyorsan suhan az élet.
Szeress. Még száz csoda vár.
„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”
A lúdból tollam, nem gyárt maszatot, tintapacát
és gondolatom próbálja felvenni ritmusát
annak, amit néktek akarok, kívánok írni,
hátha szíveteket nagyon megörvendezteti...
A mai nap is elmúlik... lesznek a tegnapok,
sötétedik, kezdenek hullani a csillagok…
Az időm tőlem egy napot ellopott,
de ma is játszott… már elmúlt dallamot.
Íróasztalomon, csonkgyertya remegő lángja világit
és bár... már késő este van, ez a kis fény engemet ámít.
Azt sugallja, írjak még, körmöljek még verset ma este,
de már álmos vagyok, rám feszül az álom lehelete.
Most inkább megyek aludni, jó éjszakát néktek,
holnap... a kelő Napnál írok pár sort tinéktek.
Vecsés, 2013. november 18. – Kustra Ferenc József
Folytassa pályázatra – az idézet Babits Mihály: A lírikus epilógja c. verséből való.
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”
A lúdból tollam, nem gyárt maszatot, tintapacát
és gondolatom próbálja felvenni ritmusát
annak, amit néktek akarok, kívánok írni,
hátha szíveteket nagyon megörvendezteti...
A mai nap is elmúlik... lesznek a tegnapok,
sötétedik, kezdenek hullani a csillagok…
Az időm tőlem egy napot ellopott,
de ma is játszott… már elmúlt dallamot.
Íróasztalomon, csonkgyertya remegő lángja világit
és bár... már késő este van, ez a kis fény engemet ámít.
Azt sugallja, írjak még, körmöljek még verset ma este,
de már álmos vagyok, rám feszül az álom lehelete.
Most inkább megyek aludni, jó éjszakát néktek,
holnap... a kelő Napnál írok pár sort tinéktek.
Vecsés, 2013. november 18. – Kustra Ferenc József
Folytassa pályázatra – az idézet Babits Mihály: A lírikus epilógja c. verséből való.
