(végső emlék a feledhetőnek)
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
(Női tapasztalatból írt társadalmi látlelet)
Rövid ezen versem, elmesélem női létet,
Hogy igaziból megtudd, mi az a női élet!
Mikor megszületünk, már megvan a vétkünk:
Nő lettél, kislányom, hát viseld a létünk.
Masnit kötnek hajunkba, mosolyt tanul arcunk,
„Légy majd kedves, csöndes” – ezzel sulykolják agyunk.
Főzőcskézni kell, babát nyomnak kezünkbe,
Hogy később majd másnak főzzünk reggel-este.
Iskolába járunk, okosnak tanulunk,
De ne villogj túl nagyon, csendben maradunk.
Ha szorgalmas vagy: stréber, ha szép: butácska,
Ha sírsz: hisztis vagy, ha nem szólsz: mulya lányka.
Ha mindent kibírsz: azt mondják, ez a dolga,
A világ terhét is, mosolyogva hordja.
Masni, szoknya, mosoly, jókislány,
Ne mássz fára, ne vitázz, ne légy túl vagány!
Ha hallgatsz: hülye vagy, ha mersz: pimasz,
Válassz hát mi leszel, és mi maradsz?
Ha fiús vagy: baj, ha lányos: gond,
Ha önmagad lennél: „na, ez meg bolond”.
Gyerekként mosoly, kamaszként szégyen,
A tested bűnös, de legyen kívánatos szépen.
Takarj el mindent, de csábíts közben,
Ha megerőszakolnak: „mi volt rajtad éppen?”
A felelősség nálad lakik mindig,
Tettes „hibázott”, te meg „tanulhattál volna addig”.
Ha elbuksz: "lám, ezt is megérdemelte"...
Ha sikeres vagy: „kivel feküdt le?”
Ha fáradt vagy: gyenge, ha bírod: kötelesség,
Ha panaszkodsz: „túl sok a női érzékenység”!
Tanulsz, dolgozol, töröd magad te szegény,
De plafon a fejed fölött betonkemény.
Ha főnök vagy: sárkány, ha kedves tán' gyenge,
Szúrós? Kielégítetlen, mondják csendbe’...
Otthon második műszak, fizetés nincs,
De a szeretetből élni „természetes kincs”.
A házimunka nem munka, csak női reflex,
Mint a lélegzés, csak ha nincs, akkor vesztesz.
A tested köztulajdon, vélemény tárgya,
Szül vagy nem szül? Későn - Korán? - mind hibája.
Ha anya vagy: az kevés, ha nem: selejt lettél,
Ha mindent akarsz: önző – na döntsd el, mit szeretnél?
A férfi „érik”, a nő „elhasznált lesz".
S végül, mikor már senkinek se kellesz,
Akkor kapsz békét, újra lesz pelenkád, csönded,
És akkor, furcsa mód, először nem kell jól viselkedned!
Siófok, 2025. december 30. -Gránicz Éva-
Rövid ezen versem, elmesélem női létet,
Hogy igaziból megtudd, mi az a női élet!
Mikor megszületünk, már megvan a vétkünk:
Nő lettél, kislányom, hát viseld a létünk.
Masnit kötnek hajunkba, mosolyt tanul arcunk,
„Légy majd kedves, csöndes” – ezzel sulykolják agyunk.
Főzőcskézni kell, babát nyomnak kezünkbe,
Hogy később majd másnak főzzünk reggel-este.
Iskolába járunk, okosnak tanulunk,
De ne villogj túl nagyon, csendben maradunk.
Ha szorgalmas vagy: stréber, ha szép: butácska,
Ha sírsz: hisztis vagy, ha nem szólsz: mulya lányka.
Ha mindent kibírsz: azt mondják, ez a dolga,
A világ terhét is, mosolyogva hordja.
Masni, szoknya, mosoly, jókislány,
Ne mássz fára, ne vitázz, ne légy túl vagány!
Ha hallgatsz: hülye vagy, ha mersz: pimasz,
Válassz hát mi leszel, és mi maradsz?
Ha fiús vagy: baj, ha lányos: gond,
Ha önmagad lennél: „na, ez meg bolond”.
Gyerekként mosoly, kamaszként szégyen,
A tested bűnös, de legyen kívánatos szépen.
Takarj el mindent, de csábíts közben,
Ha megerőszakolnak: „mi volt rajtad éppen?”
A felelősség nálad lakik mindig,
Tettes „hibázott”, te meg „tanulhattál volna addig”.
Ha elbuksz: "lám, ezt is megérdemelte"...
Ha sikeres vagy: „kivel feküdt le?”
Ha fáradt vagy: gyenge, ha bírod: kötelesség,
Ha panaszkodsz: „túl sok a női érzékenység”!
Tanulsz, dolgozol, töröd magad te szegény,
De plafon a fejed fölött betonkemény.
Ha főnök vagy: sárkány, ha kedves tán' gyenge,
Szúrós? Kielégítetlen, mondják csendbe’...
Otthon második műszak, fizetés nincs,
De a szeretetből élni „természetes kincs”.
A házimunka nem munka, csak női reflex,
Mint a lélegzés, csak ha nincs, akkor vesztesz.
A tested köztulajdon, vélemény tárgya,
Szül vagy nem szül? Későn - Korán? - mind hibája.
Ha anya vagy: az kevés, ha nem: selejt lettél,
Ha mindent akarsz: önző – na döntsd el, mit szeretnél?
A férfi „érik”, a nő „elhasznált lesz".
S végül, mikor már senkinek se kellesz,
Akkor kapsz békét, újra lesz pelenkád, csönded,
És akkor, furcsa mód, először nem kell jól viselkedned!
Siófok, 2025. december 30. -Gránicz Éva-
(3 soros-zárttükrös)
Ha szép a búcsú, az maga a dal…
Szép búcsú olyan, mint egy örök dal…
Ha szép a búcsú, az maga a dal.
*
(leoninus)
Sokatoknak tizennyolc évesen, ez első nagy búcsú lényegében!
Itt már elmúlsz fiatalkorúnak lenni, felnőtt korra kell még várni…
Az huszonnégy évesen jön el, addigra már egyetemet végzed el.
Ez a ballagás, ahol most énekelsz, nem egy művész karc, de kezdődő, hosszú kultúrharc.
Az egyetem, ahová elballagsz, maga a szentély és megy veled barátod Elemér.
Tán’ nem látsz az öledben lévő virágoktól, énekelve búcsúztok az iskolától.
*
(Septolet)
Ballag a vén diák,
Életfirkák,
Életindák,
Diákok jópofák.
Ballagás, végleges elvonulás,
Fiatallét siratás,
Búcsú-sírás…
*
(leoninus)
Innen elmenni komoly szándék, már választottál, el is döntve, akarnék…
Talán utoljára fogjuk a másik vállát, énekeljük búcsúnótát...
*
(Bokorrímes)
Ölnyi virág a szeretetet szimbolizálja,
Szintje és a sokféle színe a szimbolika
Értésének, a búcsúkultúrája a mába…
*
Tanárokkal, társakkal
Holnaptól el is váltok végleg!
Új lét… menjetek.
Társasági életet,
Immár új társakkal élhettek!
Új lét… menjetek.
*
(Bokorrímes)
Még egyszer a dalt énekeljétek, ez már a végső búcsú vége!
Hmm… és nem lehet tudni, kinek lesz hosszú, boldog sőt, sikeres léte…
Vecsés, 2023. április 27. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában a középiskolai ballagásról.
Ha szép a búcsú, az maga a dal…
Szép búcsú olyan, mint egy örök dal…
Ha szép a búcsú, az maga a dal.
*
(leoninus)
Sokatoknak tizennyolc évesen, ez első nagy búcsú lényegében!
Itt már elmúlsz fiatalkorúnak lenni, felnőtt korra kell még várni…
Az huszonnégy évesen jön el, addigra már egyetemet végzed el.
Ez a ballagás, ahol most énekelsz, nem egy művész karc, de kezdődő, hosszú kultúrharc.
Az egyetem, ahová elballagsz, maga a szentély és megy veled barátod Elemér.
Tán’ nem látsz az öledben lévő virágoktól, énekelve búcsúztok az iskolától.
*
(Septolet)
Ballag a vén diák,
Életfirkák,
Életindák,
Diákok jópofák.
Ballagás, végleges elvonulás,
Fiatallét siratás,
Búcsú-sírás…
*
(leoninus)
Innen elmenni komoly szándék, már választottál, el is döntve, akarnék…
Talán utoljára fogjuk a másik vállát, énekeljük búcsúnótát...
*
(Bokorrímes)
Ölnyi virág a szeretetet szimbolizálja,
Szintje és a sokféle színe a szimbolika
Értésének, a búcsúkultúrája a mába…
*
Tanárokkal, társakkal
Holnaptól el is váltok végleg!
Új lét… menjetek.
Társasági életet,
Immár új társakkal élhettek!
Új lét… menjetek.
*
(Bokorrímes)
Még egyszer a dalt énekeljétek, ez már a végső búcsú vége!
Hmm… és nem lehet tudni, kinek lesz hosszú, boldog sőt, sikeres léte…
Vecsés, 2023. április 27. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában a középiskolai ballagásról.
Ballag már a vén diák, tudja is már, várják a középiskolák.
De még csak tizennégy évesen, ez jó döntés, precíz döntés lészen?
Több helyre jelentkezett és oda megy, ahol az iskola jelentkezőt felvehetett!
Nem tudni előre, hogy negyven évesen, mi lesz a sorsa, foglalkozása mi lészen…
Itt most az osztállyal nagy a búcsúzkodás, körbejárnak mindent, megy a nagy énekmondás.
Szülők, rokonok már elhalmozták őket virággal, köszöntés is, szinte sírós szájjal.
Ősszel majd az új isiben, lesz más az iskola, a tanárok, a társak és így minden.
Az elballagással már egyféle élettel följebb lépnek, nincs helye fellebbezésnek.
Ölbe a virág, énekelnek, elől lévő vállát fogják, már elballagni készülnek!
Vecsés, 2023. április 21. – Kustra Ferenc József - íródott; leoninusban.
De még csak tizennégy évesen, ez jó döntés, precíz döntés lészen?
Több helyre jelentkezett és oda megy, ahol az iskola jelentkezőt felvehetett!
Nem tudni előre, hogy negyven évesen, mi lesz a sorsa, foglalkozása mi lészen…
Itt most az osztállyal nagy a búcsúzkodás, körbejárnak mindent, megy a nagy énekmondás.
Szülők, rokonok már elhalmozták őket virággal, köszöntés is, szinte sírós szájjal.
Ősszel majd az új isiben, lesz más az iskola, a tanárok, a társak és így minden.
Az elballagással már egyféle élettel följebb lépnek, nincs helye fellebbezésnek.
Ölbe a virág, énekelnek, elől lévő vállát fogják, már elballagni készülnek!
Vecsés, 2023. április 21. – Kustra Ferenc József - íródott; leoninusban.
Mindenki sorsában van ballagás…
Búcsú régi társaktól,
Búcsú a tanároktól,
Búcsú az iskolától!
Eljött megint az idő, legyen ez óvoda,
Eljött megint az idő, legyen ez iskola…
Lepergett a homokóra, idő eltelt,
A tanulóknak meg az agya, úgy megtelt,
Lepergett a homokóra, idő eltelt.
Naiv kacagás idejének már igy eljött a vége,
Az udvaron játszani már nem… felsősökként mivégre?
Naiv kacagás idejének már igy eljött a vége.
„Ballag már a vén diák” éneklik a már elmenő nebulók,
Ezt éneklik a tanárok, régebben még sokan pedellusok!
„Ballag már a vén diák” éneklik a már elmenő nebulók.
Hiába no, a ballagók azt hiszik, hogy szabadok lesznek,
De bizony nem, mert mennek a gimibe, még tanulók lesznek…
Lesznek új könyvek, új tanárok, tanulás rabjai lesznek!
Itt és most már folyik a ballagás
Ami egy életrésztől búcsúzás…
„Ballag már a vén diák” éneklik a már elmenő nebulók,
Ezt éneklik könnyes szemmel társak, a rokonok és barátok.
Lesz -talán- majd öt évente osztálytalálkozó,
Lesz tán’ nyugdíjasként éves osztálytalálkozó…
Lesz még a barátság... együtt osztálytalálkozó!
Vecsés, 2022. március 16. – Kustra Ferenc József - íródott alloiostrofikus versformában.
Búcsú régi társaktól,
Búcsú a tanároktól,
Búcsú az iskolától!
Eljött megint az idő, legyen ez óvoda,
Eljött megint az idő, legyen ez iskola…
Lepergett a homokóra, idő eltelt,
A tanulóknak meg az agya, úgy megtelt,
Lepergett a homokóra, idő eltelt.
Naiv kacagás idejének már igy eljött a vége,
Az udvaron játszani már nem… felsősökként mivégre?
Naiv kacagás idejének már igy eljött a vége.
„Ballag már a vén diák” éneklik a már elmenő nebulók,
Ezt éneklik a tanárok, régebben még sokan pedellusok!
„Ballag már a vén diák” éneklik a már elmenő nebulók.
Hiába no, a ballagók azt hiszik, hogy szabadok lesznek,
De bizony nem, mert mennek a gimibe, még tanulók lesznek…
Lesznek új könyvek, új tanárok, tanulás rabjai lesznek!
Itt és most már folyik a ballagás
Ami egy életrésztől búcsúzás…
„Ballag már a vén diák” éneklik a már elmenő nebulók,
Ezt éneklik könnyes szemmel társak, a rokonok és barátok.
Lesz -talán- majd öt évente osztálytalálkozó,
Lesz tán’ nyugdíjasként éves osztálytalálkozó…
Lesz még a barátság... együtt osztálytalálkozó!
Vecsés, 2022. március 16. – Kustra Ferenc József - íródott alloiostrofikus versformában.

Értékelés 

