Komor éjszakán járása: bikáé,
Teljes fegyverzete: halál lovagé
És lecsap az éjszaka sötétjében,
A megmagyarázhatatlan félelem.

Zord mezőkön és sötét erdők mélyén,
A legközelebbi lakóhelyhez érvén,
Tán megkönnyebbül éjszaka vándora,
Bízzon, kellemes lesz fogadtatása.

De ki ő, ki zord éjszakán vándorol,
Életét veszélyeztetve lovagol?
Nem tudjuk, személye inkognitóban,
Díszes ruhája, vércsatakokban.

Gyanítjuk, ő jó Richárd követe,
Ki másképp Robin Hood összekötője.
Ők együtt harcolnak a gonosz ellen,
Életüket veszélyezteti; ellen.

Hírvivő egészsége végveszélyben,
Életét áldozza, jó ügy érdekében.
Hír azonban fontosabb életnél is,
Határoz, odaér csak azért is.

A lova fáradt, biceg, sőt már sánta,
Csak tartsa meg lelkét még szegény pára.
Királyi üzenet mindenekelőtt,
Ember és a ló tartsa szem előtt.

Király üzeni, végre hazaérkezett,
Trónbitorló ellen kér segítséget.
Hírvivőn múlik tán a jó győzelme,
Hogy leverhető, rossz király szelleme.

Rossz idők jártak most ó… Angliára,
Jó idő meg a rossz trónbitorlóra.
De megjött jó király, hála az égnek,
Kéri Robint és csapatát segítségnek.

A hírvivő és a ló már egyaránt szenved,
A haza sorsa, lazítást nem enged.
Tudják mindketten, mi az; kötelesség,
Kritikus időben, hazáé elsőség.

Cammog a ló és vérzik a vitéz,
Figyelő őket föntről az Ítész.
Ő is tudja mi a helyes cselekedet,
Erővel, kitartással segíti őket.

Fél a lovag az zord erdő sötétjén,
De nem gondolkodik a saját életén.
Ő lovag, fölesküdött a jó királyra,
De nem lenne tévedés áldozata.

Már bent jár a sűrű, sötét erdőben,
A lovag nem félt még így életében.
Neki el kell jutni Robin Hoodhoz,
Ki nem tudja, hogy ő most jó hírt hoz.

Tudja jól, Robin jól megszervezte csapatát,
Körben őrség védi erdei tanyáját.
Harcosai erdei haramiák,
Kik élvezik zord erdő oltalmát.

A lova sánta, de itt ismerős,
Útjuk már vesszőfutás, hideglelős.
Szegény párát szíve viszi előre,
Lovag meg aléltan nyakába dőlve.

Szerencse nekik és a hazának,
Őrség tagjai rájuk találtak.
Szegény, hű pára kilehelte lelkét,
A lovagot Robin Hood elé vitték.

Üzenetet a hírvivő átadta,
Robinék lettek jó király csapata.
A trónbitorló királyt leverték,
Vén szigetet, Angliát megmentették.

Budapest, 1997. május 1. – Kustra Ferenc József – föltehetően valós történelmi esemény…

(3 soros-zárttükrös)
Egy ilyen bolond viharban, együtt vele akarva én nem lennék,
Inkább otthon a lét nyugalmában az ablakon át, jól kinéznék…
Egy ilyen bolond viharban, együtt vele akarva én nem lennék.
*
(Leoninus)
De! Én csak a közeli erdőben vágytam szabadságra, merőben.
Gondoltam, hogy sétálok délután, aztán nekem lett rém-délután.
Így nyárelőn már sok és nagy a lombozat, a messzire látás lefagy.
Én is inkább néztem az őzeket a viháncolásokat, meg őzgyerekeket.
Nem volt gyanús jel, nem dörgött az ég, így ravaszságból volt elég.
Hirtelen zuhogni kezdett a vérmes eső, nagy cseppekben ütött ő.
Ez semmi, de rám rontott egy szélvihar, mi vizet az arcomba kavar.
Nyakamba is befolyt, fenekem is úszott, meg a víz már cipőmben állott.
Próbáltam elbújni, de persze nem volt hova, őzeknek meg van vízálló bundája.
Kis tisztásra valahogy elértem, csodára vártam fölnéztem!
Felhőket a vihar már el is söpörte, de még úti-cseppeket biz’ rám mérte.
Próbáltam kitalálni szerencsével és lám sikerült is szerencsével…
*
(Septolet)
Hazaértem,
Ázott létem
Fürdőkádba gyömöszköltem…
Megmenekültem…

Délutánon, már csak nevetek,
Vízbe beleesek,
Abban elténfergek…

Vecsés, 2022. június 1. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Ma azoknak gyújtsunk, egy gyertyát,
kik már a mélyben alszanak,
nem látva semmit, s nem érezve,
hogy nekünk mennyire fontosak.

Ma is ugyan úgy gondolunk rájuk,
mint mikor itt voltak velünk,
szívünk mélyében nincs megnyugvás,
most is ugyanúgy szenvedünk.


mint akkor, amikor elvesztettük
kik annyira fontosak nekünk,
hogy lelkünknek gyöngyöző cseppje
könnyeket fakaszt legbelül.

Elfogadjuk, hogy nem látjuk már,
s nem foghatjuk a két kezét,
de belenyugodni, s elfogadni
mi tudjuk csak, milyen nehéz.

Lelkünkben nem szól a dallam.
Vad vihar tépdes legbelül,
hisz már csak emlékeinkben
él az, akiket szeretünk.

Most nekik égjen a gyertya
S őértük imádkozunk,
hogy legyen békés az álmuk
ameddig találkozunk.

Nem halt meg. Nyugodni tért csak,
szívünkben ott él belül,
mélyen a szívünkbe zárva
kiket annyira szeretünk.

Gyakran van úgy,
hogy boldognak látszunk,
kacagunk, s vígan dalolunk,
nem sejti senki mennyi a bánat,
melyet lelkünkben hordozunk.
Erősnek látszunk, akár a szikla,
amely oly magasra nyúl,
belülről mégis vérzik a lelkünk,
és néha megroskadunk.
Mégis küzdünk. Dalolva, sírva,
s utunkon megyünk tovább,
könnyeink titkon patakban folynak,
S nem sejtik, mennyire fáj
minden mosoly, mely arcunkon látszik
keserves próbálkozás,
hogy megsebzett lelkünk burokba zárjuk,
S ne tudják, mennyire fáj.
Mégis győzünk. Sebzett lelkünkben
maradt még annyi parázs,
melytől a szívünk lángra lobban,
s magasra csap fel a láng.
Feléget mindent, mi visszatart még,
s meggátol utunk során,
Elég egy szikra mely lángra lobbant,
s többé már semmi se fáj.
Csak a lelkünk lesz törékeny, néma,
de mégis megyünk tovább,
hiszen épp ettől ember az ember,
hogy annyi próbát kiáll.

Elindulunk csengőszóra,
vár minket a tanóra!
Tanulunk majd írni,olvasni.
Tanárok orra alá borsot törni!
Sokszor leszünk csintalanok,
de ilyenek a kis diákok!