Úgy múlik el felettünk az élet,
mint a gyorsan száguldó idő,
oly sebesen suhannak a percek,
visszanézni soha sincs idő.


Keresnénk az elmúlt órát, percet,
átlépve, az idő kapuján,
Ám hiába. Nem találunk semmit,
por lepte be lépteink nyomát.


Elmúltak a nagyreményű álmok,
dús hajamra szürke köd szitál,
bár takarnám, egyre jobban látszik,
s köröttem már zúzmarás a táj.


Ott csillognak kristályos fehéren
a tar ágak. Hófehér világ
tárul elém vakító fehérben,
oly hideg van. Mégis oly csodás.


Milyen furcsa: régen is fehér volt,
épp úgy öltött gyöngyházszín ruhát,
mégsem láttam olyan szép fehérnek
csak most, mikor vén fejemre száll


a dér. És most mindent másképp látok,
pezsgő vérem csendesebbre vált,
mégis vágyom még sokáig látni
akkor is, ha dús hajamra száll.

Föntről, a szférák titkos zenéje, ködből és homályból
Nekünk szól, és elalélunk a bódító hangfoszlánytól…
Csókot lehel a homlokomra, az elsuhanó szél,
Közben az eszem fönt jár ősöknél, elődeinknél.

Mint kiszáradt kóró, várok valamire,
Csak nem a vihar előtti mennydörgésre?!
Lelkem fürdik éji, idilli mámorban
És várok, bár már nem hiszek… a csodákban.

Mily’ csodálatos, látni, hogy szépséges Tejúton
Őseink vágtatnak, mind a saját életúton.
Ott fenn, a nagyon messzi, csodásan kék égben
Én is vágtatnék az ős hősök közelében.

Vörös aljú felhőtakaró, csak volt… már nincs.
Szépséges esti földtakaró… de már úgysincs.

Jön az este, sötétes, selyem leple
És az éjszaka… jól betakar vele.

Vecsés, 2012. február 27. – Kustra Ferenc József

Barátosném. Szörnyű az élet!
Hűvösek már a nappalok,
csupasz ágak közt dermedten nézem
a padot, hol ültünk. Most fagyos.

Ülünk e még itt együtt, nevetve?
Lesznek e gondtalan napok?
Hisz a sors elvett mindent, mi szép volt,
csak bút, és fájdalmat hagyott.

Mennék hozzád, de gyöngül a lábam,
addig menni már nem tudok,
közel vagy hozzám, mégis oly távol,
de most is ugyanúgy gondolok

rátok, mint mikor bográcsoztunk,
s az étel illata megcsapott,
gyermekeinknek kacajára,
mely a fülemben itt zsibong.

Az enyéim távol, sorsuk követve,
és most egyedül itt vagyok,
bár az életnek ez a rendje,
mégis: hatalmas űrt hagyott.

De te ne búsulj! Van, miért küzdj!
Amíg körötted ott bolyong
gyermeked, és a karodba zárva
mind magad mellett tudhatod.

Más a sorsunk, de anyai szívünk
mégis csak őértük dobog!
Mit számít az, hogy mi lesz vélünk?
Csak ők legyenek boldogok!

Nincsen helyem e csillogó világban,
a tűző napban nem lelem helyem,
nem vakít el a színek sokasága,
bármilyen szép is, nem fontos nekem.

Lennék inkább csendes félhomályban
megbújva, hol rám talál a csend,
míg az alkony szárnyait kibontva,
hűs szellővel végigpermetez.

Nem kell más, csak nyugalom, és béke,
amelyben testem-lelkem megpihen,
néma csönd, mely oly nyugalmat áraszt,
s úgy simogat, mint a hűs selyem.

Nem szeretnék semmi mást, csak élni,
s messze tűnni olyan hirtelen,
mint a villám, amely egyet dörren,
s eltűnik a felhős ég felett.

Nem kell más, csak meghitt, meleg otthon,
ahol végre nyugalmat lelek,
s úgy tűnik el, mint a nyári villám
minden rossz, mely megtörtént velem.

Újra jó idő jár, fú a langy szél,
Lépte enyhén koppan ’mint ideér.
Emlékeinkből kibújik a jó,
Szép az emlék, másra úgysem jó.

Betöltöttem a negyvenkilencet,
Elővettem régi emlékeket.
Kezdek már én is nosztalgiázni,
A rossz emlékeket is szépnek látni.

Bízom, hogy csak a felénél járok,
Jövő évezredből sokat látok.
Inkább hosszan nosztalgiázzak,
Semhogy hosszú életről lemondjak.

Budapest, 1997. május 26. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.