Felhők fagyott könnye hullik
elrejti a titkokat,
fedjük fel a rejtett mélyet
tisztítsuk le az utat.

Hullott hóból a kezünkkel
kis hólabdát formázunk,
lehajolunk és görgetjük
legalább most tornázunk.

Csinálunk egy hatalmasat,
majd egy kicsit kisebbet,
gurítsunk egy aprócskát is
biztosan a legszebbet.

Tegyük egymás tetejére
mind a három hólabdát,
fantasztikus, hisz olyan lett,
mint egy ember láss csodát.

Szénből csinálunk szemeket
répa lesz majd az orra,
kész is lett a hóemberünk
mint ha igazi volna.

Maszkot vett fel a Télapó
és elindult a szánnal
remélte, hogy nem lesz nagy baj
még tegnap küzdött lázzal.

Óvatosnak kell lennie
hisz lehet, hogy Covidos,
meg ne fertőzzön valakit
bizony ez nem humoros.

Ajándékkal a zsákjában
megállt a falu szélén,
mosoly volt a maszkkal takart
láztól vöröslő képén.

Tüsszentett egy hatalmasat
nagyon hamar megbánta,
mert a házból kikukkantva
kis Karcsika meglátta.

Szia kedves Télapócska
szeretettel fogadlak,
védettségi igazolvány
van-e nálad mondjad csak.

Sajnos nincsen kisbarátom
kérlek, ne hozzál hírbe.
Itt van a te ajándékod
le van fertőtlenítve.

II. Világháborúban

Cassino városát, monostorát, Heidrich ejtőernyős hadosztálya védte.
Ők voltak még mindig a német hadseregnek a krémje, az elitek, elitje.

Létszámuk, vészesen, nagyon megfogyatkozott,
Egy zászlóalj, már csak tán' háromszáz főt számolt…
Egy század meg csak, talán negyven főből állott.

Az apátságra és környékére szórta bombáit, ötszázötven nehézbombázó…
És körben, minden egyéb más célokra tüzelt, kétszáz, szövetséges vadászbombázó…
Négy félórát tartott ez a terrorbombázás,
Cassino városa meg romhalmaz lett. Mi más?

Cassino városát a harmadik ejtőernyős ezred második zászlóalja védte.
A terrorbombázás után, már csak Foltin százados maradt meg és százhatvan embere.
Kihasználva a szünetet, újból tüzelőállást foglalt, volt még harc,- és tűzkészsége…

Az ejtőernyősök hozzászoktak az utolsó emberig tartó harchoz,
Erre lettek kiképezve, meg a túlélésre, nem öngyilkos kudarchoz.
Mikor... Új-Zélandiak bevonultak, hozzákezdtek élethalálharchoz.

Az utcák eltűntek, kizárólag csak, romok voltak,
Nem voltak támpontok, nem véltek látni, irányokat.

Hatalmas küzdelem kezdődött, másért nem is, a csak, várromokért,
Az indiai dandárban semmit nem adtak az emberéletért.
Német ejtőernyősöknek korlátlan kilátásuk volt a szövetségesekre,
A kemény harc, napokig eltartott, ez volt németek egyetlen lehetősége…

Heidrich őrnagy hol itt, hol ott, amott vetette be a tartalékait,
Annak érdekében, hogy kielégítse a védelem szükségleteit.
A német ejtőernyős-vadászok, minden kis hibát kihasználtak,
Minden szövetséges tévedést, nagyon és azonnal megtoroltak.

Az indiai dandár, halálra szánt rohamot intézett a romok ellen.
De az ejtőernyősök háromszáz embere, rohant védekezni ez ellen,
Bezárta őket a domb várromjai közé, ne kezdjen támadást az, ellen.

A németek engedték, hogy az angol orvosok átmenjenek a vonalaikon,
És gyorsan segítsenek a sok, még élő, sebesült, gurka, indiai harcoson…
Máskor az öregvár külső romfala leomlott, beterítette az essexi lövészeket.
De, amíg az angolok kiásták az embereket, addig beszüntették a tüzeléseket.

Így a németek, ebben a csatában is, szövetségesek ellen, győztek,
De, irtózatos árat fizettek, zászlóaljaik, negyvenfősök lettek.

Ezek az ejtőernyős-vadászok a németek legjobb egységei voltak,
Úgy hívták őket, hogy „zöld ördögök” és talán igazi ördögök is voltak…

Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József - Monte Cassinonál, az olasz fronton
Földi Pál: „Sasok harcban” c. valódi-dokumentum regénye ihletésével.

Az emberek halandóak
Amíg élnek, de gyarlóak.
Tarol az emberi butaság,
Sajnos ez az alapigazság.

Az emberek érdektelenek,
Büszkék rá tán', hogy képzetlenek...
Legalább autodidakta
Képzettségük, igen jó volna.

Nem kerülne nagyon sokba,
Csak pici kis olvasásba,
Legyőzni butaságot
És felvenni, új tempót.

Buta ember bölcs nem lehet,
Ez nem olyan, mint kikelet.
Ki hanyag s nem ad magára,
Lecsúszik tömeg aljára.

Tucat ember van épp elég,
Ne növeljük a szellemét.
Miért hagyjátok el magatokat?
Emberek fenjétek vasatokat...

Budapest, 1997. április 4. – Kustra Ferenc József

Mikor megszülettem, nagy vár állott,
Megöregedtem, már majd' elmállott.
Nincsen már belőle, csak kőhalom,
Ahogy nincs menedék… csak fájdalom.

Komor, háborús éveket éltem meg,
Nem volt benne mese, csak élet… beteg.
Pedig váram oltalmat adhatott volna,
Ha hagyják, hogy éljek, mint a magam ura!

Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
Nem lázadtam, azt hittem, ez így van jól,
Már tudom, együttműködtem, de nem jól.

Együttműködésből alávetettségem lett
És ez a mocskos élet nyakig eltemetett.
Így mindig alulról szemléltem a világot,
De ott lenn bizony nem osszák a boldogságot.

Korlátlanul együttműködni dőreség, hiba.
Más igazának alá vetni magad, balgaság.
Egyensúlyt keresni tudni kell, hogy kalyiba
Ne dőljön össze, ne legyen ez a csalfaság.

Még élek? Főm felett, ah, a sírhantom tornyosul?
Élet kérdésein merengek, filozofálok.
Élet zaját még hallom, ez látomásomul
Szolgál, ihlet, hogy még élek, s valaki vagyok?

Lelkemnek égő éhe kerget a térre,
Hogy ott tán’ hátha, friss levegőt kaphatok,
De sohasem… ott sem nézhetek az égre,
Mert így vagyok, levegőt sem igen kapok.

Kiégett lelkem, majd összerogy és vége,
De sorsom még van, életben, a mában tart.
Nekem a saját rom életem a kolonca, része,
Élettől jussot nem is kapok, csak folytonos vihart.

Még a téren sem nézhetek fel az égre
Én balga, itt sem nézek mélyen másoknak
Mert így alakult az én sorsom… a szemébe!
Nincs holnapom… megfelelek elvárásoknak.

Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
De sorsom még van, életben a mában tart.
Bár jussot nem kapok, csak folytonos vihart.

Lelkemnek égő éhe kerget a térre…
Még a téren sem nézhetek fel az égre…

Vecsés, 2011. október 17. - Kustra Ferenc József