Én meg, még szeretlek…

Nyújtózkodik a csönd a fatörzsek között,
Hallgatom… a fűben ülök a fák között…
Nyújtózkodik a csönd a fatörzsek között.

Egyedül, így bizony nagyon magányos a sok napom,
Istenkém, ha itt lennél... Ezt bizony nagyon akarom!
A szerelem csak dúl-fúl a lelkemben, ezt bizony nagyon elfogadom,
Persze az lenne az igazi, hogy itt ülnél velem, ezt is akarom.

Régen volt és csak egyszer, hogy ezt az erdőt együtt jártuk,
Akkor még ketten egyformán a jövőt jól megálmodtuk…
De Te… aztán sajnos, másképpen döntöttél, a fájó-magány mellett,
Énvelem nem is törődtél, pedig egyet értettünk jövő mellett.

(Bapeva tükör)
Jövő?
Merre van?
Lehet tudni?
Azt sem tudhatjuk,
Mit hoz nekünk jövő,
Talán, lesz-e kárpótlás…
Tény, hogy én, tovább szeretlek,
Érted és miattad… epedek!
Sorsot okolom, szétválasztott minket,
Elvett végleg tőlem téged, mesés kincset!

Elvett végleg tőlem téged, mesés kincset!
Sorsot okolom, szétválasztott minket,
Érted és miattad… epedek!
Tény, hogy én, tovább szeretlek,
Talán, lesz-e kárpótlás…
Mit hoz nekünk jövő,
Azt sem tudhatjuk.
Lehet tudni?
Merre van
Jövő?

(Anaforás, 3 sorod-zárttükrös)
Szívszerelmem vagy, akár akarod, akár nem,
Szív fenntartóm vagy még most, így akarod vagy sem…
Szívszerelmem vagy, akár akarod, akár nem.

(Szenrjú)
Kezd már fújni szél,
Magánnyal… hazamegyek.
Még elmélkednék…

Vágyainkat leölik a sors-átkok,
Mert a lapokon írtak olyan mások.
Voltak varázslatosan szép napok,
Ma már ezek, csak elillant álmok.

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Az ősz bizony, nem enged hozzád, a napfényes sorsunkhoz,
Sorsunk fák alá lök, igazodjunk nagy levélhulláshoz…
Az ősz bizony, nem enged hozzád, a napfényes sorsunkhoz.

Vecsés, 2020. szeptember 27. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában a szerelemről, kedvesemnek.

Védetlenül állok a határtalanság jelenlétében,
Mely az időtlen rejtély, felbecsülhetetlen igazság:
A kettősség szenvedélyes és közömbös ölelése,
Az örökkévalóság átölelő kígyója,
A teremtés és a feloszlás tüzes sárkánya.

A világod nem mérhető vagy mérlegelhető
És mégis elismerést és ismeretet követel.
Titkaid ellentétekkel és a polaritásokkal
Működnek, számtalan rejtélyekbe burkolva,
Földünkön, úgy mint a végtelen boltozatban.

Hol van a csillag, ahonnan jöttem?
Hol a csillag, ahová vissza kell térnem?
Kóvályog a fejem az ősök szavaitól,
Összezsugorodok jelenléted ámulatával.
Védtelenül és lelkemig levetkezve állok.

A hangod csatatereken visszhangzik a sebesültek
és haldoklók torkából és a varjak rikácsolásában.
Te vagy a tűz a szerelmesek szenvedélyes vágyában,
És az édes dallam tiszta hangja az örömdalainkban.
Végtelen tükröződő tüneteid elvesznek a mindenségben.

Hány bálvány ágaskodik megdicsőítésed szolgálatában?
Mennyi fohász és könyörgés hangzik
Súlyos és hatalmas lábad árnyékában?
A véráldozatok piramisokká tornyosulnának
Ha egymásba halmoznánk őket.

A próféták hangos intelmei visszaverődik
a sivatag kopár sziklák felületéről.
A remény ígéretei szíveket melegít
a hegyi beszéd részletes és csodálatos hatására,
mely elterjed Perea és Júdeában Jeruzsálem útja felé.


Te azonban minden isten felett állsz,
Névtelenül és nevezhetetlenül, miközben
bolygónk nem több, mint egy porszem
határtalan tengered vizében. Valóban, központod
mindenhol jelen van, de a körméreted viszont sehol.

Betonrengetegben céltalanul, botorkálva... bandukolok,
Pillantásommal beton réseibe bele-bele akadok…
A kezdődő naplemente sugara is megtörik,
Üres gondolataimból talán, minden törlődik…

A nap lassacskán lemegy, és engemet is sötétbe temet,
Hogy ezt elviseljem, kell tanúsítani az önfegyelmet!
Arcomra nem kell… semmi, még fekete maszk sem,
A sötétség beborít… ad igazit nekem…

Az este izgalmakat ígér, csend már tobzódik... sötéten át,
A sötétség sűrűsödik, végleg eltapossa... napfény nyomát.
A sötétedő este, akar... csak csábít a hívó szavával…
Bandukolok, nem látok, tapogatok, éjsötét… húz magával!

Vecsés, 2014. február 24. – Kustra Ferenc József

Állítólag borban... igazság!
Nekem, combod közt a vigasság.
Együtt csak szürcsöljük,
Szerelmet... dörzsöljük.
Ennek... nem kedvez nyugdíjasság!

Kacsázó léptekkel jössz felém,
Kacsázásod ágyban elvenném.
Ott farod kacsázna,
Ez mind’ férfi álma.
Mikor jössz erre? Úgy szeretném…

Gondoltam jó, hogy újra hívlak,
Vársz, csiripelték a sok varjak.
Jó lenne az ágyban,
Régi megszokásban...
Férjed játszd ki, megint kinyitlak!

Mentünk mi még hóba is bújni,
Biz' nem kelt' erőszakoskodni.
Jöttél és ugráltál,
Hóban meg elcsúsztál.
Térded megfájdult... jót lefújni!

Éjtengerbe bújni, erdőbe,
Szép a ruhád, kiszedlek előre...
Csókolom a szádat,
De béka ugrálgat...
Futás... élvezet, süllyesztőbe.

Vecsés, 2018. augusztus 22.- Kustra Ferenc József – Erotikus jellegű LIMERIK csokor

(Bokorrímes)
Lassan csoszogó léptekkel már közeledett az este,
A déli napsütés hírét már majdnem moha nőtte be,
A sötétség meg minden ellop, mint az ő kormos füstje…

(3 soros-zárttükrös)
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel,
Aztán kimutatta a foga fehérjét, lecsapott a viharral, „ledőlt heggyel”,
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel.

Azonban rövid volt az esőt, vihart mutató ősz,
Mert nagyon jött a korán beköszöntött tél és oly’ bősz.
Napokig el sem múltak az egymást bőn követő hóviharok
És mínusz tizenötben keltek hajnalban, ó az erdőlakók.

Ebbe a pár napba éhség, az arcok szinte kiszikkadtak,
A csontvázak az átfázástól, hússal együtt roskadoztak…
Lábuk alatt, minden lépés recsegett, csikorgott,
Ki kicsit figyelt, így járt, hogy hupp… jégen kuporgott.

(Bokorrímes)
Mindenki kérdezi most, ezután itt lelkesülni minek lehetne?
Igaz, de ha ezt a telet átéljük, öröm lesz tavasz jövetele.

Vecsés, 2021. május 31. - Kustra Ferenc József – íródott: az egymást követő évszakokról.