Rád teszem kezem,
aludj el békésen már.
Nyíljon néked száz virág,
szeretlek téged a síron is túl.
Holnaptól csak teveled álmodom,
könnyem hull...
Nézz le rám!
Szent szemfedél borítja sápadt arcod,
könnyem hull a ravatalra.

Sosem szerettem mást!
A naplementében ott látlak,
El nem mondhatom senkinek már.
Szemfedél! Elrejt téged a félhomály,
élni jó volt, mert itt voltál.
Forró csókod emlék már,
engem már nem érdekel ez az élet,
Túl hamar elmentél!
Könnyezek én egy örök életen át!

A múló éveket nem feledem el,
nézz le rám a kék égről,
Ó, nézz le rám.
Szívem fáj! Ezt az életet elhagyom,
merre jársz? Felhőkön át a mennyek kapuját, ha átléped,
gondolj rám!
Éjfekete sátánparipán repülök feléd!
A nagy szeretetem úgy röpít eléd.
El nem mondható, mennyire szeretlek még!
Bús énekem száll feléd örök életen át.

Tarnazsadány, 2018. október 19.

Nem írok a panaszfalra,
Nem érdekelsz már.
Ami fájt, az ma már sárgult levél,
Ősz lombhullatás.
Tenéked meg, ahogy látom, örömkarnevál.
Nem vádollak már meg téged,
Hisz nem is értenéd.
Ha a magad útját járod,
Engem engedjél.
Ne szekírozz tovább!
A szívem meg-megáll,
Mert szeretlek még téged, nem vitás.
A Szívem napsugarán tündökölsz tovább.
Lépjünk hát tovább.
Lepereg a búcsúkönnyem, fájón ég a vágy.

Nem írok a panaszfalra,
Úgyis elhagynál,
Harcolnom érted kár!
Hát ennyire szerettél?
Az egész csak füst, vak románc.
Még most is hazudtál!
Remegő karjaimban

Máris tél van,
sűrűn hull a hó rám.
Úgy fáj, messze jársz már,
Ködös utcán némán gondolok rád,
hogy tán valahol vársz,
deres szememen könny.
Ifjúságunk, látod, messze tűnt már,
discózene szól távol.
A szél fújta hajad illatát rám,
sírva gondolok rád.
Tél van, tél van, sűrűn hull a hó rám,
utcád üresen áll.
Lágyan alszom, arcod újra látom.
Vártak nyarak boldog napsugarai,
de már oly messze jár.
Máris tél van, sűrűn hull a hó rám,
úgy fáj, messze jársz már.
Ködös úton némán gondolok rád,
hogy tán valahol vársz,
deres szememen könny.

Milyen csend van ma...
Tűz ég a pusztában,
Bográcsoznak a cigányok.
Szorosan nyomában a hideg télnek,
Érezni a hidegét az őszi szélnek.
Melegedni vágyna már az ember.
Kerestem én a csendet.
De ki is zavarna minket?
Hiszen a cigány is ember.

Csend van,
Nem röppen fel madár,
A sivárság szegényen ül a tájra.
A közeli múlt véres emlékei.
Kihamvadt, ártatlan lelkek
Táncukat járják a tűz felett.
Az arcokon gond és mély félelem.
Fájó éjek átkai a múltnak
Visszhangzik a bánatos éjben.
Porba hullt múltunk gyásza,
Itt lebeg a putrik felett végleg.

2017. szeptember 2.

Apevában és versben írt a szerzőpáros…

Juj,
De szép
Az élet.
Öreg mivé
Lett? Mint ódon vár.

Ifjúság, boldogság gyorsan elszállt... csak csalóka ábránd.
Csupán szíved dobog, tested nem mozdul, várod az ármányt.

*
Ha,
Mégis
Minden jó
És szép is volt…
Öregség mért nyűg?

Ám olyan szerencse nem érint, sem öreget, sem ifjút.
A tehetetlenség, gúzsba köti életed, nincs kiút.
*
Az
Élet
Körülmény,
Lehetőség.
Dönteni abból.

Nem csak te hozol döntést, kész tények elé állít a sors.
Sokat gondolkodnod, időd nincs, ne várd, mit hoz a vaksors.

*
Nincs
Olyan,
Hogy jó, rossz.
Lehetőség
Van! Választani…

Nem csak fehér és fekete, mint a sakktábla négyzete.
Legyen élhető... életedből maradt csak egy szeletke.

*
Az
Öreg
Már, okos.
Tudás mit ér?
Nagy készülődés.

Hiába vagy bölcs s van tudásod, ha senki nem figyel rád.
Nem kellesz kutyának se már, lombját hullajtja életfád.

*
Az
Elszúrt
Élet már,
Tény. Végleges.
Idő csak, halad.

Kártyavárat építettél, rá ment az egész életed.
Árnyak szele tönkre tette... romokban a büszkeséged!

Vecsés, 2017. július 6. – Szabadka, 2017. július 10. –Kustra Ferenc József – Az apevákat én írtam, hozzá a verset szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe:,,Kártyavárat építettél!’’.