Balaton parton ülök
Egyre nézem a tájat
Az idő már hűvös
Szél fújja a fákat.

Hullámok nagyok, jönnek
Soknak fehér a teteje
De az alja zöldes
Széltől nagy az ereje.

Már a fű is hullámzik
Szél fütyül a fülembe
A part végig ázik
Morajlás zúg szüntelen.

Kövek keményen állnak
A víz egyre csak tombol
Már a kövek is fáznak
Az élet ily komor.

Egyedül állok, felhők néznek,
eső hullik, csurgó könnyek.
Bőrömön a szél fut, kitárva karom
kiáltok az égre: NEM VÁLLALOM!

Ordítottam, mi belőlem kifért,
megtörtem, kár a hitért.
Belül őrölt, mindent kimar
az évek alatt a vihar.

Várom sorsom mi lészen...
csak erre állok készen.
Kevés reményem maradt,
mit a szellő elfújt alant.

Van egy barátom, ki sok ereje van,
úgy vélte, de ma már elgondolkozik, vajon megérte?
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Kalitkájából Ő maga tört ki,
ment a nagyvilágba, ment megfigyelni.
Ám a világ gonosz hely,
múltjával nem törődve,
beletépett szárnyába és ledobta a földre.
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Hullik a madár a földre,
megtörten, csiripelve.
páran észre veszik és gyorsan felemelik,
csakhogy a madárka,
immár nem mer hinni nekik!
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Nem fontos, hogy mit hozott múlt
Szabadságért hány magyar hullt!
Mit hoz közelgő jövendő
Csak az fontos, most döntendő.
Rabláncokat széttépve
Gyarló idegent kiűzve
Szent Magyarság győzelmére
Büszke turult küldve égre.
Kiáltjuk szép Kárpátokból
Elég volt az elnyomókból!
Vagy tán fogolyként rettegve
Kínzó bilincsekbe verve
Magyarok istenét kérve
Örök rabságra ítélve
Suttogjuk bús Kárpátokból
Hogy kérünk a szabadságból.
De mit hoz majdan jövendő?
Az rajtunk áll, most döntendő.

Poshadt emberi törmelék irritálja elgyötört talpamat,

Roncsolja a már megnyűtt bőröm, ami csontomon maradt.

Tüdőmet vadul nyesi a csípős levegő, csonkolja a testemet,

Saját lényem, sötét fényem, ami önmagamba eltemet.



Koplal a lelkem, az üres holnap asztalánál várja csak eledel,

Dézsmálja a semmit, miközben testem egy üregbe süllyed el.

Üt a dühödt tegnap, ami a szenny csatornájából kel útra,

Műanyag lovon érkezik a bosszúja és büntet újra és újra!



Hazudok, ha hitem van, és akkor is, ha nincsen másom,

Tagadok, ha vallatnak, de közben mások sírját ásom.

Ítélek, ha hibát látok, pedig én magam vagyok a Tévedés,

A természet folyamában a rozsdaszemű ébredés.



Vak vagyok és veszélyes, elmémet nem látja el ismeret,

Úr vagyok, kit szolgál a világ és szolgálnak az istenek.

Rém vagyok, kitől riadva rettennek meg a néma rabok,

De a múltam kölcsönből építettem, arra kamatot kapok?



Törmelékbe zuhanok végül, elnyel az emberi hulladék,

Gyalogutam áporodott pusztulásába könnyedén behullanék.

Mint puha párnák közé, úgy esem a semmibe, ahol van a helyem,

Bevontat a vég oda, ahol majd álomba hajthatom a fejem?