Megfagyott, hűvös éjszakák,
dühöngő vad szelek,
ó,mennyit kell még küzdenem?
mondjátok meg nekem!

Még meddig fogtok üldözni?
Dühöngő , vad szelek!
meddig kell még bűnhődnöm
hitvány zsarnok helyett?

Még hányszor fogtok megtépázni?
Dühöngő ,vad szelek!
meddig kell még bűnhődnöm
hitvány zsarnok helyett?

Mért nem hagytok megcsitulni?
Dühöngő ,vad szelek!
Már széttéptétek minden álmom
amely csak létezett!

Vagy hagyjatok porba hullni,
dühöngő , vad szelek!
Vagy magam fogom porrá zúzni
amit csak lehet!

Hol voltál mikor kellettél volna?
te gonosz sátán,te szörnyeteg!
Ki gyermekednek apja sosem voltál
s most darabokra tépted szívemet.

Hol voltál mikor szigor kellett volna?
Hol voltál,amikor szeretet?
Hol voltál mikor kettő helyett adtam?
S egyedül cipeltem terhemet!

Hol volt Isten,ki eltűrte mind ezt?
Ki szent képben sátánt küldött el nekem?
Mikor porba hulltam ,mért hagytál fel állni?
Mért nem emésztett fel rég a gyötrelem?

Most eltiprom szívem utolsó darabját
pusztító tűzként küldve el neked,
ha elkárhozom is ezerszer kapd vissza!
S kettőnként hulljon porba a fejed.

Esőben ,szélben ,napsütésben
mindig csak téged vártalak,
de a lehulló sűrű ködtől
nem láthattam az arcodat.

Esőben ,szélben,sűrű ködben
letörve ,némán ballagok,
mint száraz ág,mit rég letörtek
s ott hever már az avaron.

Esőben ,szélben,zúgó szélben
most is csak téged vártalak.
Hiába! Nem látok semmit!
Köd takarja az arcodat.

Hiába hívlak nem is hallod,
a szél elsöpri hangomat,
de ha keresnél megtalálsz még,
hisz szívem félig már ott maradt.

Ne kísérts engem ne várj semmit,
nem ígérem hogy jó leszek,
lassanként én is eltűnök messze,
mint a dér csípett hulló levelek..

Ne kísérts engem,ne törj össze!
Nem számít néked semmi sem!
a te szíved megfagyott jégcsap
s nem nézed másé vérzik e.

Ne kísérts engem,ne gyújts lángot,
ha eloltani majd nem tudod!
Ne kísérts ! Kopogtass máshol!
Lelkem már úgy is rég halott.

Mint halk morajt a zúgó szélben
úgy hallom néha a hangodat,
mint árnyékot a sűrű hóesésben,
úgy látom néha az arcodat.

Mint puszta fák,mit zúzmarák takarnak
úgy érzem magam most nélküled,
mint hópelyhek,mik hulldogálnak némán,
olyan vagyok most én is nélküled.

Mint lágy tavasz,úgy hiányzol nékem!
De köd takarja tőlem arcodat,
mint jégcsapok,mik olvadoznak éppen,
úgy lepi el könny az arcomat.

Mint fák a fényt,úgy akarlak én is,
hogy felolvaszd jégbe zárt szívem,
jössz-e már?Hisz kiderült az ég is!
Ha nem jössz,tavasz sem lesz már nélküled.