Egymagamban üldögélek
úgy taszít ez a kórházi ágy,
s meg se hallom félelmemben
a nővérke hívó szavát.

Oly sokat kibír az ember
bár belülről tombol talán,
magába fojtva minden érzést,
amíg fel őrli önmagát.

S mikor már nem bírja többé
bilincsként húzó terheit.
csak törölgeti két kezével
arcára hulló könnyeit.

Most félek csak, talán már késő!
Míg másokat foltoztam talán
észre sem vettem fölöttem
a vészjósló ,harsány károgást.

S most vajon aggódnak értem
kikért oly sokat tettem talán?
Réges- régen messze tűntek
s nem maradt, csak a kórházi ágy.

Esküszöm megteszek mindent,
csak ne vedd el tőlem mindenem!
Én félre dobok minden álmom,
csak egyedül őt hagyd meg nekem!

Többé már nem látlak sírni!
Elrejtem hulló könnyemet!
Hisz eddig sem sütött rám napfény,
eltakarták a fellegek.

Nem viszek magammal semmit!
A téli széllel messzire megyek,
sötét felhőbe burkolózva,
csak ne vedd el tőlem mindenem!

S ha mégis elveszed tőlem
azt, ami legdrágább nekem,
magammal rántom izzó pokolba,
ki tönkretette az életem !

Anya! Az arcod oly forró most,
láz rózsák gyúlnak arcodon,
nem szólsz,csak ott fekszel némán,
s én önmagamat vádolom.

Ha néha-néha rossz voltam hozzád
arcodba temetted két kezed,
nem szóltál semmit,elfordultál,
hogy ne lássam hulló könnyedet!

Anya hidd el,már rég megbántam
hogy nem fogadtam szót teneked,
nem hittem néked,hiába intettél,
míg nem gyűltek felettem sötét fellegek!

Megbántam százszor,de már késő!
S hogy neked is fáj, azt jól tudom!
S hogy mellettem vagy mindenáron,
meghálálni sosem tudom.

Anya kérlek, ne hagyj itt engem!
Ezentúl hallgatok reád!
Hisz te vagy az egyetlen a földön,
ki szeret,és mindent megbocsájt!

A jó barátok eltűntek messze
mint az elsárgult, hulló falevél,
mennyien ígérték számíthatsz rájuk,
de mára már mind csak emlékedben él.

A jó barátok olyanok voltak,
mint az augusztusi hulló csillagok,
melletted voltak tűző napsütésben,
mint a nyári égen fénylő csillagok.

De a téli faggyal oly messzire tűntek,
mint a dér csípett hulló levelek,
emlékeiktől szíved még parázslik,
de hó födte már be a lépteiket.

A jó barátokra ne számíts többé!
Csak magadban szítsd a szunnyadó tüzet!
Egyedül kell a semmiből felállnod,
s ne várd hogy bárki is fogja a kezed!

Hulló levelek ,mondjátok meg nékem
mit tehetnék hogy végre jobb legyen?
Hulló levelek,csak tőletek kérdem
hová sodor a szélvész titeket?

Hulló levelek!Olyan lettem én is,
mint ti vagytok!Eldobva,némán szenvedek.
Hulló levelek! Hadd legyek ott én is
mikor elsöpör egy zúgó fergeteg!

Hulló levelek,kik némán ott hevertek,
hadd menjek közétek hogy én is ott legyek,
hogy elsöpörjön engem is egy szélvész,
vagy pihenjek én is csöndben köztetek.