Idő 
Értékelés 
Értékelés Milyen élet ez?
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Első, id. Kustra Ferenc volt a nagyapám,
Neje, Szivák Mária meg a nagymamám.
Foglakozása ácsmester volt, robotolt.
Nagymama, mint háztartásbeli otthon volt.
Nagyapa jó ember volt emlékszem,
Nem ért rá, nem sokat játszott velem.
Nagymama főzött és sütött tortát,
Ő csinálta a legjobb matutkát.
Róluk kevesebb, de jó az emlékem,
Nagyon szerettek, erre is emlékszem.
Sírjukon látom, kint van a fényképük,
Így nem halványul el kedves emlékük.
Gyermekkorom szép emlékei voltak,
Jó nevelésemhez hozzájárultak.
Sajnos örökké ök sem élhettek,
De a szívember tovább léteznek…
Vecsés, 1998. november 17. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Neje, Szivák Mária meg a nagymamám.
Foglakozása ácsmester volt, robotolt.
Nagymama, mint háztartásbeli otthon volt.
Nagyapa jó ember volt emlékszem,
Nem ért rá, nem sokat játszott velem.
Nagymama főzött és sütött tortát,
Ő csinálta a legjobb matutkát.
Róluk kevesebb, de jó az emlékem,
Nagyon szerettek, erre is emlékszem.
Sírjukon látom, kint van a fényképük,
Így nem halványul el kedves emlékük.
Gyermekkorom szép emlékei voltak,
Jó nevelésemhez hozzájárultak.
Sajnos örökké ök sem élhettek,
De a szívember tovább léteznek…
Vecsés, 1998. november 17. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Nem védtelen, mint a vadállat,
és, ha szükségét érzi,
törvényt bont.
Ahogy az erdőben járok,
Csak hallgatok,
És hallgatom, ahogy az avar
dühösen rám förmed, ha rúgom,
Nem védtelen, de vadállat,
ahogy hanyatt,
tarkóm alatt a kezemmel
fekszem, a réten,
Rágok egy fűszálat,
elkapom a szellőt,
Etetem a méheket.
Pont úgy, mint régen,
Védtelen vagyok,
mint a vadállat,
de, ha a szükség úgy hozza,
Mégis törvényt bontok,
És a csendből vérzivatar lesz,
Látom a rémes sorsokat,
És, hogy mikor mit rontottam el,
Most ne gyere közel,
beleket ontok.
De ezt egy apró madárka nem tudja
és rászáll a vállamra,
Csivitel a fülembe,
Lassan lehűl a vérem,
Ma már nem ölök többet,
És, akik eddig a földre löktek,
Sértetlenül mehetnek haza,
hogy megöleljék a gyerekeiket.
és, ha szükségét érzi,
törvényt bont.
Ahogy az erdőben járok,
Csak hallgatok,
És hallgatom, ahogy az avar
dühösen rám förmed, ha rúgom,
Nem védtelen, de vadállat,
ahogy hanyatt,
tarkóm alatt a kezemmel
fekszem, a réten,
Rágok egy fűszálat,
elkapom a szellőt,
Etetem a méheket.
Pont úgy, mint régen,
Védtelen vagyok,
mint a vadállat,
de, ha a szükség úgy hozza,
Mégis törvényt bontok,
És a csendből vérzivatar lesz,
Látom a rémes sorsokat,
És, hogy mikor mit rontottam el,
Most ne gyere közel,
beleket ontok.
De ezt egy apró madárka nem tudja
és rászáll a vállamra,
Csivitel a fülembe,
Lassan lehűl a vérem,
Ma már nem ölök többet,
És, akik eddig a földre löktek,
Sértetlenül mehetnek haza,
hogy megöleljék a gyerekeiket.
Jó az írás, azé’ kén’ hozzá, vissza-vissza folyamodni,
Jó az írás, gondolatiság elszá’ s jobb azt köbe vésni…
Jó az írás, azé’ kén’ hozzá, vissza-vissza folyamodni.
Jó az írás, mert megtart, ha a szellem elfut, elillant.
*
De írás is járhat úgy, ’egyedül nem akarnák maradni’,
Még a vendég szomszéd mégis elmarkolja és máris viszi…
De írás is járhat úgy, ’egyedül nem akarnák maradni’.
Írásod elviheti más, ha magányra szorulna a társ.
*
A részeges szomszéd mindent letagadott,
Maj’ egy pofon után, mindent visszaadott…
A részeges szomszéd mindent letagadott.
Tettét szóval takarta, de ütésre rögtön visszaadta.
Vecsés, 2025. július 11. – Siófok, 2025. július 18. Kustra Ferenc József- írtuk kétszerzősnek. A leoninusokat Gránicz Éva írta.
Jó az írás, gondolatiság elszá’ s jobb azt köbe vésni…
Jó az írás, azé’ kén’ hozzá, vissza-vissza folyamodni.
Jó az írás, mert megtart, ha a szellem elfut, elillant.
*
De írás is járhat úgy, ’egyedül nem akarnák maradni’,
Még a vendég szomszéd mégis elmarkolja és máris viszi…
De írás is járhat úgy, ’egyedül nem akarnák maradni’.
Írásod elviheti más, ha magányra szorulna a társ.
*
A részeges szomszéd mindent letagadott,
Maj’ egy pofon után, mindent visszaadott…
A részeges szomszéd mindent letagadott.
Tettét szóval takarta, de ütésre rögtön visszaadta.
Vecsés, 2025. július 11. – Siófok, 2025. július 18. Kustra Ferenc József- írtuk kétszerzősnek. A leoninusokat Gránicz Éva írta.
A naplementéről és a Holdról
Esti csend, tűri
Bíborfény elvonulást.
Csendes sötét jő.
*
Réti éj csendje,
Feloldja a susogást.
Levélzizegés.
*
Mennyei szellő
Éjjel hozza hűsűlést.
Izzadó éjjel.
*
Nappal nagy meleg.
Felhőtlen ég a katlan.
Hűvösös este.
*
Est, azúrkékre
Vált, fönt csillagfény remeg.
Aranykalász ring.
*
Táj, szomjazza fényt,
Bíbor égbolt, csak néz le.
Éjjel ideért.
*
Leereszkedő
A szürke homály, est jő.
Hold még hunyorog.
*
Telihold vonyít
Felhők meg menekülnek!
Csillagvirágzás!
*
Hold, este durvul,
Napot messzire löki.
Baglyok ébrednek.
*
Szél nagy csendjében,
Hold nézi magát tóban.
Felszín, mint tükör.
*
Ezüstköd illan,
Hajnal-napsugár villan!
Napfényes reggel.
*
Ébredő hajnal,
Fáknak árnyait festi.
Új aratás-nap.
Vecsés, 2016. december 13. – Kustra Ferenc József – íródott; eredeti Baso féle haikuban…
Esti csend, tűri
Bíborfény elvonulást.
Csendes sötét jő.
*
Réti éj csendje,
Feloldja a susogást.
Levélzizegés.
*
Mennyei szellő
Éjjel hozza hűsűlést.
Izzadó éjjel.
*
Nappal nagy meleg.
Felhőtlen ég a katlan.
Hűvösös este.
*
Est, azúrkékre
Vált, fönt csillagfény remeg.
Aranykalász ring.
*
Táj, szomjazza fényt,
Bíbor égbolt, csak néz le.
Éjjel ideért.
*
Leereszkedő
A szürke homály, est jő.
Hold még hunyorog.
*
Telihold vonyít
Felhők meg menekülnek!
Csillagvirágzás!
*
Hold, este durvul,
Napot messzire löki.
Baglyok ébrednek.
*
Szél nagy csendjében,
Hold nézi magát tóban.
Felszín, mint tükör.
*
Ezüstköd illan,
Hajnal-napsugár villan!
Napfényes reggel.
*
Ébredő hajnal,
Fáknak árnyait festi.
Új aratás-nap.
Vecsés, 2016. december 13. – Kustra Ferenc József – íródott; eredeti Baso féle haikuban…
