Tudom, hogy egyszer eljön majd az óra,
mikor megcsap majd a hideg tél szele,
márvány fehérre színezi az arcom,
s ajkamra hűvös fagycsókot lehel.

Hideg széllel süvít, sikong majd mellettem,
s hófehér lepellel borítja fejem,
nem kímél már meg, akárhogy is kérném,
bárhogy is nyújtanám reszketeg kezem.

Ifjúságom mára már csak édes emlék,
amely minden nappal egyre kevesebb,
s úgy mossa majd el az idő múlása,
mint a patakvíz a homokszemeket.

Én még akkor is, ott is azt remélem,
hogy megváltást hoz majd egyszer énnekem,
minden perc, amely úgy marad meg bennem,
mint a legdrágább ajándék nekem.


Nem bánok semmit. Az egyetlen mit bánok
csak, hogy nem lehettem mindig ott veled,
amikor fáztál, hideg pusztaságban
s tudtam, hogy félsz és mennyire remegsz.

Kiáltanék. De nem jön hang a számon
úgy hal már el, mint néma intelem,
mely hozzád száll most és, sűrű könnyes álmok
kínjai között múlik el velem.

Anyám keze erős és kérges
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.

Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.

Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.

Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.

Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.

Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.

Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.

Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!

Kedvesemnek…

(anaforás, háromszoros belsőrímes és 3 soros-zárttükrös leoninusban)
Állandó reményemmel a délibáb csodát várva, kapaszkodok ’fűbe, fába’,
Állandó reményemmel a csodára várva, belepistulok a várás-lázba…
Állandó reményemmel a délibáb csodát várva, kapaszkodok ’fűbe, fába’.

(senrjú trió)
Kérem Istent, szeressen,
Hozzám jó legyen… kedves is még!
Tán’ nem délibáb?

Kérem Istent, tegyen jót!
Jaj! Ruhámat már szél ne tépje…
Tán’ nem délibáb?

Istenem már jó legyen…
Lelkemet már mi sem rongálja!
Tán’ nem délibáb?

(HIAQ)
Álmodok én minden
Jóról, szépről, közelségről.
Nem ily’ a délibáb?

(3 soros-zárttükrös)
Kedvesem, ezt te róttad rám,
Így az utam vad makadám…
Kedvesem, ezt te róttad rám.

(HIQ)
Eltűnt vagy
Jöjj, újra ide.
Mért’ tűnt… vagy?

(Septolet)
Gyere vissza,
Ne szórakozz Cica
Vár lelkem vissza!

Imádlak,
Komállak,
Várlak.
Úgy hiányzol szobámnak!

Vecsés, 2017. június 18. - írtam: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi lélek-sikolyként, mert a kedvesem csak úgy elment… itt hagyott.

Kutyák játszanak künn az udvaron,
Napfény tükröződik az ablakon.
Ha kimegyek hozzájuk, örülnek.
Játszom is velük és megkergülnek.

A Slampec már nagyfiú, vezér lett,
Kutyáéknál ez bizony hősi tett.
Másodhegedűs lett így a Basa,
A Lady meg így lett a Slampec csaja.

Örömöm; elfogadnak vezérnek,
Ezt így én elkönyvelem sikernek.
Az emberek közt ez mit sem számít,
Látom, az élet kutyákkal ámít.

Vecsés, 1999. június 12. - Kustra Ferenc József

Bozótosban rigó matat,
Hóvirágról kapar havat,
Hogy könnyebben kibújhasson,
Fehér szirma langyot hozzon.

Langyot hozzon fehér szirma,
Élőlények minden vágya;
Zord, jeges tél eliszkoljon,
Rügy és virág hasadhasson.

Hasadhasson rügy, és virág,
Megújuljon rideg világ.
Öröm-ének széllel zengjen,
Békés zászló lengedezzen.

Lengedezzen béke-zászló,
Ne csak annak legyen látszó.
A világra szálljon áldás,
Tavaszlelkű megújhódás.