Az éjszakák kivéreztetett sziluettjei közt,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
e
sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint
mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden igazi szerelem örök
telhetetlenségét holtponttól holtpontig.

A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos.
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja
az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.

Füstös félhomályban ülök,
cigarettám parazsáig ér az ég
s bomlik róla sejtelmes fátyol ,
Nélküled mit érek én ?
arcomra kiül magányom és
gubbaszt, mint szótlan öregek
a kapuk előtt, ilyenkor
alkonyattájt , s nem mond az
semmit, hogy ' hiányzol '
A néma sem tudja hogyan kiáltson !
Nélküled ülök a füstös félhomályban
és a csöndet vigyázom magam felett
Odakint suhog az áprilisi szél,
ecetfák virága verdes
és semmit , semmit sem érek nélküled !
és kering velem egy furcsa rémület !
s félek !
Te nem vagy itt!
s ki tudja meddig élek ?!

Mikor az árnyak egyre nőnek,
Nincs már értéke az időnek.
Egybefolyik nappal és éjjel,
Gondolat röpköd szerteszéjjel.
Kapkodsz utána félve, ijedten,
Jaj, mit akartam? Hova is tettem?
Tegnap még tudtad, ma már csak sejted,
Holnapra pedig elfelejted.

Régi emlékek, szép gyermekkor,
Mintha ma lenne, mondtad sokszor.
Kedves arcok, akik szerettek,
De a nevüket már elfeledted.
Aztán ha egy név fel fel révül
A múltnak zúgó tengeréből,
Úgy fáj, hogy bárhogyan próbálod
A vonásokat már nem találod.

Utunk végén másképp kell élni.
Őszi avarban csendben lépni.
Amit nem találsz emlékedben,
Keresd ott belül a szívedben.
Halk, rég hallott melódiákat,
És átélhetsz apró csodákat.
Ne kapaszkodj a múltba váltig,
Csak érzéseid őrizd halálig.

Ha szeretni tudsz még, az a lényeg
Mikor az árnyak égig érnek

Tekintgetünk a múltba?Minek?
Magyar abból sem okulna
Nem szabad mélyre ásni
Abból nem tudunk kimászni
Kár azzal foglalkozni, régen
Hogyan kellett volna hadakozni
Százötven évig úr lett a török
Abból is lett majdnem örök
Akkor sem fogott össze a magyar
Egymás ellen ment az acsar

Ha? Szapolyai akkor kitart
Török nem győzi le a magyart
Ütőképes volt a sereg
Töröknek itt nem volt helye
Kár lenne sorolni, jött a Habsburg
Magyar nem volt összetartó
Hosszan lett ő a helytartó
Kevés volt ki Kossuth hangját itta
Elesett a Haza, osztrák
A vérünket tovább szívta

Porba hullt sok magyar feje
Elveszett az ország több mint fele
Alig maradt hazánk fia
Azt sem tudjuk már,hogy ki az
Csapolják a határt, folyik
Elárulják egyre bomlik
Ne azon sírj, mi lett volna ,.ha?
Birodalom voltunk összeomlott
Magyar menekült hanyatt-homlok
Nekiestek az országnak, mint tortának
Magyar meg egymás torkának
Benyalták mint tortáról a habot
Népünk belőle alig kapott

Pecsét került sorsunkra
Béklyó meg a lábunkra
Kisem hevertük a szenvedést
Jött az orosz sínylődés, iga
Mi lettünk a málenkiak
Lett olyan ki ezért vigad
Nem feledjük a harcok nyomát
Felosztják a magyar honát
Ölik egymás vérét szívják
A népet össze uszítják
Gyerekekre nincsen áldás
Csak a múltat sírják
Így ássák meg a Magyar sírját.

Szálltam az ismeretlenben
kerestelek,kerestem arcod ívét
leány alakod ifjú báját,hangod finom
rezdülését,de te már nem voltál sehol.
Találtam egy csokor szegfűt,
fehéret,sárgát egyszerű papírban
becsomagolva.
Láttam a régen hordott ruháidat
kicsit megnyugodtam és megsimogattam őket .
Itt vagy ismét ,láttam a fényképed
ismeretlen nőkkel voltál együtt-kiabáltam
Hívtalak,de elmondták hagyjalak mert te már mással
élsz ismét boldog vagy és szerelmesnek látnak.
Megtudtam hogy gyermeket vársz, és már vasalod
a kis jövevény ingeit,pontosan egymásra
hajtva a ruhák részeit,foltos volt némelyik
rejtegetted is előlem.
Majd megtaláltam az irataidat,kis fecniket,
semmit sem értettem.
s ahogyan haladtam a nemlét hálójában
verekednem kellett,hogy élhessek,
ekkor már nem számított veszítek e.
Amikor már azt gondoltam sosem látlak
érezlek többé,gyengéden befűzted vékony ujjaid
az enyéim közé,illettek egymáshoz mint
amikor igazán szerettél.
Látod? Mit tehetnék?Itt vagy velem, s bennem.
Betöltöd életem
minden apró pillanatát.
Velem vagy nappal,s velem vagy éjjel
amikor egymagam fekszem és álmodom.