Egyedül vagyok ,magamra maradtam,
mellettem már csak hű kutyám maradt,
ki egykor velem volt, sehol sem találom,
úgy eltűnt, mint egy halvány gondolat.

Egyedül maradtam ,nem néz már rám senki,
csak a kutyám emeli rám tekintetét,
meleg szemeivel mintha azt sugallná,
nem hagylak magadra! Itt vagyok ,ne félj.

Egyedül maradtam ! Csak hű kutyám maradt még,
kinek számít még ,hogy itt vagyok talán,
kivert kutya lettem, úgy ahogyan ő is,
mikor ráleltem egy hűvös éjszakán.

Hogy szeresselek ha nem engedsz szeretni?
Régen megfagyott jégbe zárt szíved,
hogy olvaszthatnám fel testem melegével,
hisz nem engedsz engem magadhoz közel.

Hogyan érezzem tested érintését,
ha megfagyott benned minden érzelem?
Hiába érzem csókod ,ölelésed,
azt ,hogy szeretlek ,észre sem veszed.

Hogy öntsek lelket, s új erőt szívedbe
ha fagyos kezeddel eltolsz hirtelen?
Bár te is szeretnél,titkon én is érzem,
hisz nekem már te vagy régen mindenem.

Hogy feledtessem, mi belülről éget,
s mit elfeledni vágyol szüntelen,
hagyjam magam is jéghegybe zárni?
Hiszen nélküled már én sem létezem.

Hogy olvasszalak fel testem melegével,
hogy újra érezzem jégbe zárt szíved?
Engedj szeretni!Hisz titkon te is érzed,
nélkülem már csak félig létezel!

Álltam a tömegben,
kereszttel a kezemben,
hogyan is lehetne
így szörnyű képet felednem?
Csak bámultam némán
a kihűlt testet,
melyet a kegyetlen sors
ekkor elém festett.

Mámoros melankólia.

Bevallom, nem ismertem,
ki imént ment az égbe,
s onnan tekint vissza
a felhők közé érve.
Nem jött könny,
nem érkezett szememre,
s nem jött túlvilági
hidegrázás kezemre.
Csak álltam a tömegben,
kereszttel a kezemben,
s vissza-visszatérve
az járt a fejemben...
...eljön majd a pillanat,
mikor engem lesnek,
s miattam keserű
gyász verembe esnek.

Haldokló halk homage.

Az utolsó estén elcsókoltam
talán az összes csókomat,
az utolsó estén elvettél mindent,
ami belőlem megmaradt.

Az utolsó estén úgy csodáltál,
mint egy lehulló csillagot,
az utolsó estén szemed fénye
tündöklő gyémántként csillogott.

Az utolsó éjjel úgy öleltél,
ahogyan soha senki más,
hörgő vulkánként elsöpörtél
minden gátat,mi köztünk állt.

Az utolsó estén úgy szerettél,
mintha nem is akarnál semmi mást,
pedig akkor még nem is tudtuk,
hogy ez lesz az utolsó éjszakánk.

Mért ülök itt félrebújva
,mint egy riadt kismadár?
Mért gubbasztok szárny szegetten
hisz az élet tova száll.

Mért nem kezdem én is újra
úgy,ahogy már annyi más,
minden búmat félretéve
hisz vár rám a nagy világ.

Tudnék e még úgy szeretni
mint ahogyan senki más?
mernék bízni,és remélni?
Tudván.nincsenek csodák.

Vagy maradjak kételyek közt
őrlődve mint annyi más?
Istenem!Adj jó tanácsot!
Remélem még rám találsz!