Ebbe a fizikai létbe,
Küldött minden egyéniségnek,
Ott kell megállnia a helyét,
Ahová Urunk rendelte életét.

Ki felellős Istennel szemben,
Felelős a környezetével,
Ajándékba kapott élettel,
Felelős természettel szemben.

Parancsolatoknak sora,
Isten által úgy van megírva,
Ahogy a lélek öntudata,
Elkezd megvilágosodnia.

Senki sem tehet a világba,
Úgy, ne volna visszahatása,
Cselekedjék jót, avagy rosszat,
Visszaszáll rá érzésvilága.

Azért adja Isten a törvényt,
Hogy léleknek üdvére váljék,
Mutatja, hogyan cselekedjék,
Avagy, hogyan ne cselekedjék.

? Ne lopj! ? Így szól a parancsolat,
Szándékos és passzív formája,
Ne vegye el ember a másét,
Ne károsítsa meg lelkét.

Azzal is lop, ha rágalmazza,
Bizalmát, hitelét megrontja,
Az ígéret is hiányt okoz,
S a hazugság, csalódást hoz.

A lopás mozgató rugója,
Önzés minden felhalmozója,
Kapzsiság lesz mértékadója.
Itt por és hamu káprázatja.

Az örökélet őshazája,
Fényben fürdő Atya áldása,
Igazság, tisztaság pompája,
Így vár minket Isten országa.

Hosszú utamból, elindulván haza,
tűnődtem rajta,
hogyan köszöntsem az otthoniakat.

Mit mondjak majd nekik,
s kit köszöntsek előbb?
Kérdéseimre fény nem derült.

Hosszúnak tűnt az út,
bár mégis hamar eltelt,
ajtónkon belépve,
könnyes szemek lestek.

Észre sem vettem,
már vállamon voltak a karok,
ki egykor felnevet,
most újra magához szoríthatott.

Hullottak a könnyek,
mik az örömtől jöttek,
nem kellettek szavak,
mert tudtam, ez a haza.

Felnőtt ember lettem,
ki bátor, s rettenthetetlen,
mégis azok közt a karok közt,
éreztem magam védelemben.

Édes anyám szava,
elcsuklott s hangja nem maradt,
csak annyit tudott mondani :
jó hogy újra itthon vagy.

Part1

Mi is az a szerelem, mit oly régóta keresek. vajon megtalálom valaha, vagy síromba viszem e rejtelmet? Sok leánynak mondtam már hogy szeretlek, de az őszinte érzést még mindig keresem. Vajon van e hozzáfogható dolog, mi úgy megragad, vagy sosem jövök rá arra, milyen lehet valójában. A magyar leányok gyönyörűek, nincsenek hasonlók a vilagon, de ezt az érzést, vajon lesz akiből kiváltom? Nemtudom hol, és hogyan keressem, valaki magyarázza el, mi is az a szerelem!

Az éjszakák kivéreztetett sziluettjei közt,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
e
sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint
mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden igazi szerelem örök
telhetetlenségét holtponttól holtpontig.

A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos.
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja
az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.

Füstös félhomályban ülök,
cigarettám parazsáig ér az ég
s bomlik róla sejtelmes fátyol ,
Nélküled mit érek én ?
arcomra kiül magányom és
gubbaszt, mint szótlan öregek
a kapuk előtt, ilyenkor
alkonyattájt , s nem mond az
semmit, hogy ' hiányzol '
A néma sem tudja hogyan kiáltson !
Nélküled ülök a füstös félhomályban
és a csöndet vigyázom magam felett
Odakint suhog az áprilisi szél,
ecetfák virága verdes
és semmit , semmit sem érek nélküled !
és kering velem egy furcsa rémület !
s félek !
Te nem vagy itt!
s ki tudja meddig élek ?!