Az emlékek üstjében
Hogy oda ne égjen
Kavargatom
A gyermekkorom.

Mert hiszen az életben
A legszebb véletlen
Ami történt
Akkor volt gyerekként.

A Nagy ismeretlen világ
Mind felfedezésre várt
A sok haverral közösen
Osztoztunk az örömökben.

Együtt nőttünk cseperedtünk
Mint a legjobb testvérek
Volt bizony hogy olykor-olykor
Megfenyítettek a bölcs vének.

Részletezni nem is tudom
Kalandjaink hosszú sorát
Mert olyan sok volt az alkalom
És az időben elvesztette aktualitását.

A szívemben még most is őrzöm
Sok pillanat ízes zamatát
És lelkemben mindenkivel törődöm
Ha nem is halljuk egymás szavát.

Más utakon járunk
Így kellett hogy legyen
De néha lelkünk összeér
Fenn az üveghegyen.

Ha arra jársz
Hol szellős lombok között
A dalos madár beköltözött
Még rügyfakadáskor,
Ahol megérintett valami
Illatos mámor
És a fehér kérgű nyírfa
Csüngő ágai
A szélben ringatózva
Feléd bólintanak
Gondolj azokra
Kik téged nem hallanak,
Kik lelkedben némán vallanak
Élő emléket a tegnapokról.
Tárd ki lelked ablakát
Mintha meggyújtanád a gyertyát
Hogy szemed fénye
Velük legyen a napsütésbe
S emelkedjen az égre
Minden foton
Hiszen találkoztok Egy napon.

Akkor is tél volt, amikor jöttél,
s épp olyan csikorgó hideg,
és én ott álltam nagykabátban,
várva, hogy hozzám siess.

Nem is éreztem azt, hogy fázom,
hiszen te fogtad a kezem.
Olyan meleg volt. Felhevített,
s éreztem, vérem pezseg.

Elindultunk, és kéz a kézben
sietve mentünk haza,
ahol feltörő kályhafényben
várt ránk a meleg szoba.

Az a tűz mely a kályhában égett
bennünk is nyomott hagyott,
s ahogy ott álltunk kéz a kézben,
lelkünk is lángot kapott.

Magara csapó tűznyalábok
mardostak, és az a láng
felégetett mindent, mi bántott,
s hirtelen semmi se fájt.

Sötét volt. És bár mind a ketten
tudtuk, hogy álom, csupán
ami megtörtént, mégis szép volt,
de ma már álom csupán.

Arra születtem. Tudom, és érzem,
bármily furcsán is hangzik el,
megtört szívekbe megnyugvást adni,
s reményt, amikor hinni kell.

Esténként, mikor a szempilládon
csillogó gyöngyként könny pereg,
ott kéne lenni, hogy szívedbe lássak,
vigasz cseppjeit hintve el.

Mint homokszem, mely az ujjaim közül
lassan, peregve omlik el,
úgy mulasztanám szenvedésed,
ha tudnám, de sajnos nem lehet.

Szegény vagyok, és hatalmam sincsen,
csak szívem, mely megtört, s oly sebes,
mint a tiéd. És hidd el, érzem,
milyen nehezen bírod el.


Mégis: Szeretnék erőt adni
lelkemből, hiszen hinni kell,
átvészeled! Csak állj fel a földről!
Ne sírj. Fogd meg a két kezem.

Egy árnyék rop táncot a falamon, lehet, hogy nőalak?
Álmodozom és ezek a már vakolatomlós falak?

Gyors vagy lassú tánctól mi függ? Remény már elveszett?
Fali táncjáték látszat, málladó falak helyett?

Ha majd az utolsó falevél lehull,
Családnak mi adsz enni, vacsorául?
Ha a satnya élet szálló porba vész,
Bánhatunk mi bármit, ha már elenyész.
Kesereghetünk múltunk elpazarolt életén,
Bánhatjuk mit nem tettünk és az élet véget ér.

Dolgos kezedet nézheted, mely talán a bűntől égett!
Eltávozó lelked lehet, hogy nem találja a Mennyet?

Ha megy az úton az ember, árnyékot vet magának,
És ezzel neki kell megbirkóznia és nem másnak.
Megy az úton az ember, talán míg fel nem adja?
Aztán ha kifullad, leáll, lepihen, feladja?

Az éj most leszáll, világtalan.
Én lankadt vagyok, álomtalan,
A csendben, hogy álcáztad az intést, a halál szavát?
Álca alatt tudtad már, nem érsz meg több, más éjszakát?

Olyan nehéz az élet, ha sok benne a részed...
Gondold végig, sok semmi miért történik véled?

Elvesztünk valamit, miközben csak előre megyünk,
Lehet, hogy fáj, bánkódunk! De hiszen még tovább élünk.
Életben árnyéktól ne bánkódj, mindenhez erő kell
És, hogy legyőzd az árnyékodat, ahhoz bátorság kell,
Mely van mindenkiben
Vagy nincs is senkiben?

Persze néha elkalandozik a figyelmünk,
De közben haladunk és nem állunk meg, megyünk…

Mert árnyékod van, haladj, nem kéne feladni,
Életutadon bátran kell tovább haladni…

Vecsés, 2013. december 20. - Kustra Ferenc József