Átölelkezve ültünk a parton
mezítláb, mint egy kisgyerek,
finom szemcséi rám tapadtak,
s éreztem, milyen jó meleg.

Sóvár szemekkel néztél engem.
Azt mondtad, őrülten szeretsz,
s kezembe kulcsolt ujjaiddal
homokba írtad, hogy szeretsz.

Olyan boldogan bújtam hozzád,
hiszen te voltál mindenem!
Már a legelső perctől tudtam:
boldog csak veled lehetek.

Mégis: úgy sodort el az élet,
akár egy áradó folyó,
amely hömpölygő hullámokkal
tombol, és gátakat lebont.

Ma már nem tudom azt sem, hol vagy,
de mégis oly kedves nekem,
minden emlék, hisz hozzád fűzött
egy homokba írt szerelem.

Addig szép minden, míg mámorban úszva
száguldasz, mint egy üstökös,
amíg nem borul rád az árnyék,
s nem ül fejedre szürke köd.

Amíg erő van karjaidban
s ölelni bír a két kezed,
addig kell mindent megragadni,
hiszen semmi sem végtelen.

Addig szabadna mást szeretni,
amíg érzed, hogy úgy szeret,
hogy minden hajnali ébredésben
te vagy, kit aggódva keres.

Ameddig minden pillantásban
érzed: te vagy a mindene,
s nem akar mást, csak veled lenni,
akkor érdemli, hogy szeresd.

Amikor nem vonz semmi sem már,
csak a fájdalmas tegnapok
gyűlnek köréd halomba hullva,
s érzed: nincsenek holnapok.

Olyankor kéne elsöpörni
mindent, mi élni sem hagyott,
zúgó szélvészként, mely hörögve
végig süvít a balkonon.

Most valahogy egész másképp fog a tollam,
kuszán írt betűm is sokkal ékesebb,
mint máskor, hiszen most jó anyámhoz írok,
ki minden percében értem létezett.

Virrasztott mellettem mikor beteg voltam,
oly sok estén, és annyi éjjelen,
mint őrző angyal, bár láttam: sokszor fáradt,
s szebbnél szebb meséket mondott énnekem.

Úgy írtam le a legelső betűket,
hogy az Ő kezei fogták tollamat,
s az első könyv, melyet közösen olvastunk,
ma is a legszebb emlékem maradt.

Úgy indított útnak, olyan féltő szívvel,
s hogy könnyebbé tegye választott utam,
ezernyi apró jó tanácsot adva
segített elérni minden álmomat.

Elmúlt az idő. Már elszálltak az évek,
és ha álmaimból semmi sem maradt,
Ő akkor is ott volt, utolsó mentsvárként,
oly sokszor enyhítve minden gondomat.

Ma is úgy vár, és elgyöngült kezével
úgy simítja meg sápadt arcomat,
oly féltve, mint a legdrágábbik kincset,
mit selyembe vonva zárva tartanak.

Édesanyám! Most én, őrizlek téged,
kezemben tartva reszkető kezed,
s imádkozom: e múló földi létben
Isten sokáig tartson meg nekem.

Én úgy képzeltem el a földi létem,
hogy veled töltöm el minden percemet,
tűző napban, és esti sötétségben,
jóban és rosszban melletted leszek.

Ha fáradt lennél, én leszek puha párnád,
hogy énreám hajthasd álomra fejed,
ha a hideg ráz, reszketsz, és fázol,
akkor majd meleg paplanod leszek.

Mikor bántanak, és sírni volna, kedved
vállamon sírd ki minden könnyedet,
s szemeidről majd gyöngéd érintéssel
én töröljem le gyöngyház könnyedet.

Én úgy képzeltem el, hogy minden éjjel
veled alszom, és veled ébredek,
akkor is, mikor sűrű köd szitál már,
s hidegétől a hajad szürke lesz.

Én úgy képzeltem el, de minden más lett,
úgy sodródtál el, olyan hirtelen,
mint ahogyan a megáradt folyóvíz
messzire viszi a törmelékeket.

Most is csak sodródsz, úgy, ahogy én is,
mégis tudom, hogy egyszer vége lesz,
visszajössz, hiszen nem bírod sokáig
nélkülem ezt a kóbor életet.

Azt, hogy mit érzel, senki sem tudja,
hiszen oly mélyre senki sem lát,
amilyen mélyen magadba rejted
fájdalmad, amely annyira bánt.

Csak aki olyan féltve tud szeretni,
hogy szívében minden halk dobbanás
hozzád száll némán, akár a sóhaj,
amely oly halkan tör fel ajakán.

Ő tudja csak, hogy mennyire szenvedsz,
s mosolyod mögött, mint mély forradás,
ott tátong, amit magadba rejtesz,
és ő már nem tud vigyázni rád.


Bárhogy mondaná, nem, értenéd meg,
anyai szíve mennyire fáj,
s legjobban talán épp attól szenved,
hogy nem tud adni semmit se már.

A távolság néha ékeket képez,
mely olyan törékeny, mint egy pohár,
össze törhet egy halk koccanással,
s megsebez, mint egy üvegszilánk.

Ne engedd el! És maradjon mindig
számára jó szó, és vigasztalás,
hisz az egyetlen ezen a földön,
akire számíthatsz, bármi is vár.