Ma még hiszem azt, hogy egyszer minden más lesz,
s elvonulnak egyszer majd a fellegek
fejem fölül, és csöndes kis szobámat
egyszer még öröm hangja veri fel.

Ma még hiszem, azt, hogy úgyis talpra állok,
bárhogy húz földre mázsás súly, teher,
kopott szívemben van még annyi álom,
hogy mindig, mindenben vigaszt nyújt nekem.


Ma még hiszem azt, hogy enyém lesz a holnap,
ha erősen küzdök, s nincs olyan teher,
melytől gyönge lábam bárhogy megroggyanna,
ne tudnék felállni százszor is, ha kell.

Ma még hiszem azt, hogy minden egyes napban
van valami, miért élni érdemes,
hisz bármily törékeny az emberi lélek,
minden kis örömtől lepkeszárnyra kel.

Ma még hiszem, hogy bármily hideg tél lesz,
mindig találok majd egy kis meleget,
amely melegít, s adhatok belőle
minden embernek, ki fázik, hogyha kell.

Hiszen éppen attól oly erős az ember,
hogy minden akadályon átlép, és lehet,
épp attól erős az élni akarása,
hogy száz csatát megvív, amíg újra nyer.

Ott, a távoli réteken, hol
napfényben fürdik a táj,
ott szeretnék most kóborolni,
szívem most úgy oda vágy.

Hol a táj most annyira színes,
s olyan szép most a határ,
piros pipacsok, szarkalábak
között a kedvem is más.

Most csak egyedül kóborolnék,
hisz szívem annyira fáj,
nem akarom, hogy sírni lásson
senki, hogy nem tudja más

mért sírok, hiszen nem bánt senki,
és mégis: valami bánt,
nem is értem, hogy mi van vélem,
hisz csak a hiányod fáj.

Valami furcsa fájdalom
most lelkemben ütött tanyát,
kínzó, égető szenvedéllyel,
s nyugodni sehogy sem hágy.

Kereslek. Lehunyt szemeimmel
látom az arcodat már
magam előtt, és egyre kérdem:
mikor jössz? Nem bírom már.

S látom: szemeid íriszében
hogy te is ugyanúgy vágysz,
arra a forró pillanatra,
mikor a karodba zársz.

Az ünnep csak addig ünnep,
ameddig itt vannak veled,
azok, kit szívednek mélyén
őrzöl és annyira szeretsz.

Olyankor lázasan készülsz
értük. S nem magadért teszed,
hiszen az ünnepek fénye
csak bennük világít neked.

Amikor magadnak készülsz,
nincs mért, és nincsen kinek.
Épp olyan nap, mint a többi,
s ugyanúgy nem leled helyed.

Minek a pompa? Hisz úgyis
most is csak magad leszel,
ugyan oly üres az este,
s épp olyan néma a csend.

Az ünnep csak akkor ünnep,
amikor itt vannak veled
azok, kit szívedben őrzöl,
s mindennél jobban szeretsz.

Oltsd el a lámpát. Zavar a fénye.
Nem kell semmilyen fény nekem,
csak te, hisz a szemeid fénye
oly szépen világít nekem.

Most csak bújj hozzám. Te légy a mécses,
mely utat mutatva világít nekem,
Hiszen úgy félek. E gonosz világban
lassan már sehol nem lelem helyem.

Ma éjjel minden bánatodban,
s örömben osztozom veled,
ha fázol, majd felmelegítlek,
s ha kell, majd takaród leszek.

Ma éjjel úgy bújj majd hozzám,
hogy eloszlasd minden kételyem,
amely úgy kínoz. S kérlek.
Ne okozz csalódást nekem.

Tudod, hogy egyetlen álmom,
csak az, hogy veled legyek,
s nem kell semmi, csak úgy szeress engem,
ahogyan én szeretek.

Mit teszel, mondd, ha elkerül az álom,
s kínzó kétségek közt egyedül maradsz?
Hiába száll fel esdő kiáltásod,
nem hallják, csak a roskatag falak.

Hiába tör fel tested börtönéből
az az eltitkolt, fájó gondolat,
nem hallja senki segélykiáltásod,
és csak felszakadt fájdalom marad.

Tudod, a falak elnyelik a hangot.
Hogy halljam majd, ha bármi bántana?
Hiszen messze vagy. Olyan nagyon távol.
Csak a telefonban hallom hangodat.

Tudod, hogy mennék. Egyetlen egy szóra,
nem bánva semmit, ami itt marad,
súlyos láncomat magam tépném széjjel,
hogy ne legyen semmi, ami visszatart.

Ne titkold el! Hisz megérzem úgyis!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy anyai szívem ne sajogna érted,
s ne venném vállamra minden gondodat,

ha tehetném. De csak ember vagyok én is.
Olyan öreg, és olyan ingatag!
De hozzád fog szólni minden imádságom,
míg szívemben egyetlen dobbanás marad.